Február elején volt egy “tanszéki” pachty (parti, de hát Taszilóéknál ezt így mondják) az egyik kollégáméknál. Gondolom az alacsony napállásból eredő nyomottság (ááá, dehogyis a papírtologatásból eredő csúszások miatt..) mián, nem voltam épp rózsás kedvemben, meg valahogy az ilyen “kötelező” mosolypartik nem a kedvenceim és nem voltam kellőképpen felvillanyozva. A sokadik “Á hellosziahájtulajdnoképpenabszolajtenemérdekelmivanveleddemegkellkérdezzem” típusú bájcsevely után valami harántimpulzus miatt őszintén elmondtam néhány apróságot a dolgok állásáról az egyik kollégámnak, miután pár percet lelkendezett a milyen fantasztikusan állunk az előrehaladássss témájával kapcsolatban. Láttam, ahogy megrezdül a papírtányér a kezében, a műanyagvella is zizzent kettőt, majd végül arra jutottunk, hogy akkor ezt rendesen meg kell beszéljük. Három nap múlva összejöttünk nála az irodában, csatlakozott hozzánk az egyik főszervező, aki történetesen “koca” szánhajtó…. A hivatalos részek átrágása után áttértünk a milyen az élet errefelé, meg de szép a tél, Yukon quest, Iditarod s egyebek. Amolyan “reméled értem mire célozgatok” módon felsóhajtottam rezgő szempillákkal, hogy ááá, de jó dolog is az a kutyaszánozás…. Hiába zi dzsörmenz (Blöffben hangzik el…) a srác, csak leesett neki, hogy mit szeretnék. Lehet épp kapóra jöttem neki, mert vett egy területet kint a ‘csában (a Kantishna folyó mellett, ami a tíz a nyolcázharmincadikon folyó közül az egyik…) és most házat (kalyibát, nem Kalyi bá’t) épít rajta kukk egyedül. Meg lehet tényleg komolyan gondolta, hogy 2 hét múlva úgyis lesz egy szabadnapja, akkor kimehetnénk szánozni egyet, meg egy két gerendát feldobni a pecóra. Cseppet húzódoztam, de csak amolyan nehogymán azonnal felugorjak az örömtől módon és mondtam, hogy ha annyira akarod, ám legyen:)
Mint már lihegtem, elvileg készen állok a -40- -50 fokokkal megküzdeni ruházatilag, meg a “rohadék” idő most amúgy a globális felmelegedés miatt túl meleg (a héten volt, amikor olvadt napokig…), szóval nem izgultam, hogy majd a “vár ránk a sííksáááág, végtelen mezőkön szél jár” kezdetű nótát dúdolva odafagyok a szánhoz. Egyedül a kesztyű… Azzal tényleg bajok voltak, de végül is lett megoldás arra is. A napok teltek addig szépen csendben, volt egy “sebészeti” továbbképzés, meg még a -30-ban elkaptam egy gumiszerelést a város szélén… Az úgy történt, hogy még sosem volt hátsókerék meghajtású autóm (motorom persze az volt:), szóval nem árt a gyakorlás, mivel mint már elmeséltem az útviszonyok télen amolyan átmenet a polírozott tükörjég és tömörített hó között váltakoznak. Addig jó, amíg csak poénból csúszok kilinccsel előre gondoltam, hát muszáj gyakorolni. Kimentem a Creamer’s field előtti placcra, ott jó nagy a parkoló, aztán nem túl gyorsan elkezdtem összevissza keresztben állni, kanyarban csúsztatni, hogyan lehet megfogni játékot játszani. A hely nem túl nagy (nem egy reptér), nem lehet túl gyorsan csinázni a dolgokat, ami nem is baj. Az egyik kanyarban csúszásnál valahogy nem néztem meg rendesen mi van mellettem és nekicsúsztam vagy 15mph-val a “hófalnak”. Utána olyan furcsa érzésem volt, mintha húzna jobbra a bálna. Kiszállok, há perszehogy sikerült a jobb elsőn a gumit megpattintani és elkezdett ereszteni. Gondoltam még talán elérek az 1 mf-re lévő autószervízbe, ott majd megoldjuk. Aha, a fél mf-re lévő motorosszán szervíznél már láttam, hogy itt vége a dalnak, nem megyünk tovább… Volt eszembe már párszor a nyáron, hogy mi van egy defektnél, hol vannak a cuccok a kocsiban, van-e minden hozzá? Akkor most nincs kérdés, mert a szervízben voltak olyan kedvesek, hogy annyit segítettek, hogy “húzzá mán ki a parkolóból, ne itt szerelj, b….g”, így muszáj voltam kitalálni, hogy hogyan megy ez. Kb. 10 perc alatt minden szerszám, emelő, pótkerék megvolt, de persze kiderült, hogy a “fenszi” felni miatt a a speckó csavaron kívül a rendes kerékanyákhoz nincs szerszám… Ha kidobnak az ajtón mássz vissza az ablakont mantrázva bementem a szervízbe, hogy nem tudnának- e segíteni. A tulaj egyből ki akart dobni megint, de nem volt szerencséje, mert éppen egy szarvastrófeát próbált közben javítani… Láttam, itten van a szebb jövő, valahogy sikerül elterelni a társalgást a “húzz innen a szaroddal”-ról a miként is készítünk ki trófeákat irányba… Na, 15 perc után mindjárt lett “különterem, fagylalt, meg amit még akar a kedves vendég”, az egyik szerelőt “kölcsönadta”, aki hozta a kulcskészletet, meg egy hordozható hőlégfúvót és pikpakk, 15 perc alatt kicseréltem a kereket. Persze kiderült, hogy egy számmal nagyobb gumi van rajt’, szóval volt egy kis rátartás kormányzásilag. Másnap elmentem a gumiszervízbe (az egyértelmű volt, hogy az abroncs kuka), ahol kb. 4! órás művelettel lecserélték a pótkeréken lévő gumit egy rendes méretű pótgumira, mivel eredeti nem volt nekik helyben. De, mivel náluk vettem a szettet, ezért voltak olyan “rendesek” és extra költség nélkül rendeletek egy újat. Eszem a zúzátokat, mif..rt adtok el olyat, amit nem tudtok rendesen pótolni? Na, két hét alatt meg is jött az új gumi, fel is rakták 5 azaz öt óra alatt. Nem, nem voltak kilométeres sorok, nem estem be a szervízbe, időpontra mentem, itt ez a sebesség… Kisgyermekkoromban, az Attila utcában, a “Gedinél” (Hatvani Gedeon, a gumis) ez kb. 10 perc lett volna, de Kaposváron sem tartott soha 1 óránál tovább, csak az első hó utáni rohamban, úgy, hogy előttem voltak vagy 6-an a NagyI-nál.
Múlt hétvégén lezajlott az első “sebészeti” továbbképzés. Amikor idejöttem, szép régi emlékektől felbuzdulva (még az állatorvosin asszisztáltam egy pár sebészeti anatómia továbbképzésen Sótonyi professzor úr mellett) felvetettem, mi lenne, ha csinálnánk valami hasonlót. Meghívunk egy ismertebb sebészt, ő elmondja a maga részét, én megmutatom a régió anatómiáját, aztán a népek meg boldogan hentelnek. Így is lett, néhány apróbb hibától eltekintve. Az ügyintéző néni, aki még sosem látott ilyet, szépen leszervezte az egészet, majd pénteken délután (értsd az akció előtti napon) odaadta nekem is a programot… Hogyaszongya a sebész elmondja, majd az állatorvosok gyakorolnak, aztán mutassam meg az anatómiát. Sikerült megértetnem vele, hogy ez így nem kóser programilag, muszáj leszek kissé átszervezni. Felhívtam a “srácot” (Felix, egy német srác, már Colorado-ban fejezte be a rezidens képzését), szerencsére semennyire nem ragaszkodott a programhoz, kb. 5 perc alatt megbeszéltük, hogy ő kezdi a rehabilitációs résszel, akkor anatómijjja, majd a részletes sebészeti bemutató és gyakorlat. Így délután megkérdeztem a nénit, hogy akkor miként lesz a bemutató, mondta, hogy nekem biztos van valami… Ááá, hát persze, a fülem mögött is sebészeti anatómia témájú powwwwerpointok laknak, hamar leakasztok egyet. “Szerencsére” voltam olyan hülye, hogy elhoztam magammal egy csomó eszközt (kamerából csak 3-at, komplett fotóstúdiót vakukkal, műtermi állványt, stb.). Átrohantam a könyvtárba, mert nekik volt rendes stúdiólámpájuk, kikölcsönöztem egy dobozzal (5 lámpa), az asszisztenssel felkocogtunk a terembe és kb. 1,5 óra alatt rittyentettünk egy élő bemutatós-kamerás összeállítást. Sikerült a csillogást is kikerülni (a különböző szövetek az erős fényben a kivetítőn nagyon zavaróan tudnak csillogni), szóval a “szett” készen állt, péntek este 7-re. Akkor még átrongyoltunk előkészíteni a tetemeket (szőrt lenyírni az adott területről, letakarítani őket, stb.) és láss csodát, sikerült mindent összerakni. Szombaton délelőtt megbeszéltük Félixszel mégegyszer, hogy miként performanszolunk, lebáboztuk a mesét, aztán vasárnap már élesben toltuk. Azt kell mondjam, hogy az összeállítás nagyon jól vizsgázott, még az “élő” boncolással sem volt senkinek gondja (ettől kicsit tartottam), az egész továbbképzés simán lement, a visszajelzések nagyon jól voltak. Na, végre, megint egy lépés előre:)

Eljött a nagy kutyaszánozós nap, Karsten mondta, hogy reggel 6-ra menjek oda hozzá, mert kutya meg a szán bepakolás, stb. El is indultam hozzá, kb. fél 6-kor, mert kb 20 perc az út, amikor bevillant, hogy az még rémlik, hogy kb. melyik úton kell hozzá menni, de a házszámot mindig elrontom… Perszehogy olyan helyen lakik, ahol egy darab “pálcika” sincs, szóval hívni esélytelen. Kavarok a szép alaszkai hajnalban, a sarki fény alatt, két vadidegen portára behajtás után pont hatra oda is értem hozzá. Azt hittem ott fog állni a körmét rágva (hisz Ze dzsörmen…), de nem, még alukált a drága… Szerencsére este a szánt már felpakolta, meg a kutyák is “szagot” fogtak, ott pörögtek a kennel túloldalán, teljes eksztázisban, ahogy az mán szánhúzó ebeknél szok’ lenni indulás előtt.

Összefogdostuk őket, bepakoltuk a kis rekeszeikbe, feldobtuk a motorosszánt a zutánfutóra, aztán nekilódultunk Nenana-ba. Ez egy röpke 50 mf-es út, szinte itt van a szomszédban, ott megy át a Tanana folyón az út dél felé. Maga a város nem az építészetéről és múzeumairól, stb. híres, hanem csak simán a Nenana Ice Classic-ről, amint már régebben írtam is. Itt folyik a Nenana, ami valahonnan az Alaska Range-ből jön a Tanana-ba, meg még sok egyéb kisebb folyók tömkelege. Leparkoltunk valahol a folyó mellett, fejlámpa fel a fejre, hisz még elég sötét volt, így hajnal fél nyolckor:). Lekaptuk a motorsszánt az utánfutóról, a kutyaszánt a kács tetejéről, a motorosszánhoz hozzákötöttük a rétegelt lemezeket egy egyszerű “teherszánon”. A kutyaszánhoz rákarabineltük a központi kötelet előre (towline vagy centerline), amit egy frankó, horogszerű vassal (snow hook) a hóba rögzítettünk. Ehhez a kötélhez csatlakozik, de hátul kicsit túl lóg a szánon a fékezőkötél (snubline), ezt is kihúztuk és a kampót beletiportuk a hóba.


Ezután kipakolásztuk az ebeket egyenként, felhámoztuk őket, majd a nyakörvnél egy rövidebb (neck line), a hámnál egy hosszabb kötéllel (tag line) a központi kötélhez csatoltuk őket. Eddigre már ordas cirkuszolást műveltek, toporogtak, nyűszítettek, ugráltak, visítoztak, mert ezek az “idióták” ilyenkor már amolyan se hall-se lát transzban vannak, csak egy dolgot akarnak, menni, mint a seggbe lőtt nyúl. A motorosszán addig alapjáraton melegedett, még mentem egy kört, legalább tudjam, hogy műxik, mielőtt nekilódulnék a vadonnak (most vezetttem először motorosszánt, hallottam, hogy kanyarodni kicsit komplikált lehet vele). Karsten eccercsak felkapta a fékkampót, aztán kilőtt a szánnal, émmeg utána. Átvágtunk a befagyott Little Tanana-n, aztán egy jó darabig egy elég szélesre kotort erdei úton mentünk, amin valszeg fát húzhattak nemrég, mert akkora árkot voltak a hóban, hogy majdnem átestem a plexin néha. Nem mondom, hogy lassan mentünk, a szán órája 12-15 mf/órán állt, de a szánnak ez elég kevés volt, amolyan szalaszd meg, gyorsíts rá menet volt. Szerencsére nem sokáig mentünk az úton, kb. 3-4 mf után beváltottunk az erdőbe, egy keskenyebb ösvényre. Innentől igazi gyönyör volt a fák között “suhanni”. Kissé ködös volt az idő, a nap itt-ott át tudott törni rajta, a kutyaszán mögött porzott a hó, amolyan igazi alaszkai (igaz lehetne szibériai vagy norvég is…) érzés volt.



Pár zavaró faktor vegyült a tömör élvezetbe, jelesül a “rohadék kesztyű”, meg a motorosszán alacsony ülőkéje. Kb. 5 perc alatt fagyott szét a kezem, ezért akkorára húztam össze a kesztyűben, amekkorára csak lehet, így meg elég vicces volt a szánnal közlekedni, amin addigra már amúgy is az ajurvédacsakraszansaznára jóga összes üléspozícióját kipróbáltam… Így eregéltünk egy darabig, amolyan Delta-Discovery stílusban, amikor is Karsten megállt és mondta cseréljünk, majd ő megy elöl a motorossal, menjek én a kutyákkal. Eddig azt hittem élvezem a dolgot, de mint kiderült ez még előjátéknak is kevés volt, amolyan mint a tizenéves kamasznak a gruppenról mesélnek és hirtelen néhány ordas rosszlány kényezteti partiba csöppen. Ráálltam a kutyaszánra, felkaptam a fékhorgot és rájöttem, hogy most kezdődik az igazi móka. Előttem a 7 kutya, teljes csendben suhanunk a havas fák között, előttünk ködlik a rengeteg, meg a hómezők, ááááááá még nem találtam rá jó szót, de nagyon élveztem:) Talán ahogy Lali mondaná: ez odab…ott! Az elején elég egyenes volt a szakasz, aztán vagy 10 mf után elkezdett kacskaringózni az út, onnantól még faszább volt, mert rendesen testsúlyáthelyezéssel kell rásegíteni a kanyarokra, szóval nem csak állni kell a szánon, mint a cerka a lakodalomban. Túl a szánozás gyönyörein, sokat tanultam a kutyaanatómiáról is. Jelesül, kiderült számomra, hogy a szánhúzó kutyák testfelépítése a következő: csont, izom, sok szőr!, egyéb zsigerek és valami elképzelhetetlen mennyiségű kutyasz.r. Miközben futnak, valamelyik szinte mindig kakál egyet. Mivel a szán közben dönget, elég frankó tornamutatványokat tudnak bemutatni, néha az első két lábával rendesen fut, miközben a hátsókat felkapja és csíkoz a hóban. Vagy csak simán vontattatja magát, amíg tekeri a brióst. Mindennek persze az a következménye, hogy a cucc rendesen jön hátra, mivel te ott állsz mögöttük, annyira azért nem volt hideg, hogy a csoki rögtön merevre fagyjon, szóval kapsz belőle te is:) Ahogy Karsten beállt elénk a motorosszánnal, az ebek is felkapcsoltak, rendesen vágtáztunk, mert utol akarták érni a gazdikát, mentünk vagy 20-21 mf-el is. Annyira repesztettünk, hogy muszáj voltam a kapucnit is rendesen bekapcsolni, tiszta Kenny fílingem lett a végére. A nagy csapatásnak az lett a vége, hogy elég gyorsan odaértünk a “házhoz”, nekiállhattunk az “építkezésnek”.

Először persze az ebeket kellett elrendezni, ott várta őket a kis kuckójuk, előtte szalmával borított placcal. Szépen odakötöttük őket egyenként a rögzítő kötélhez, kapott mindegyik egy darab fagyasztott halat, aztán összekucorodtak és ott szundikáltak egész a visszaútig. Mi pedig kirakodtuk a szerszámokat (motorosfűrész, ezmegaz), nekiálltunk gerendákat vágni a már kivágott fenyőkből. Az építkezés maga elég egyszerű errefelé. Valaki megvesz egy területet, ahol éppen lehet (ez elég olcsó volt, de cserébe nyáron pl. csak a folyón lehet idejönni, ami Fairbanks-ből úton először 50 mf, majd a folyón ugyanennyi…), aztán a kutya nem kérdezi mit építesz rá.. Nem is cukrozzák túl a dolgot, általában az ilyen gerendaházakat mindenki magának csinálja. Kivágják a fenyőket hozzá, kinagyolják a gerendákat, csinálnak egy keretet alulra betonbakokra, azt leborítják rétegelt lemezzel (ha lakóépület lesz, akkor leszigetelik alulról is) majd erre illesztik a gerendákat körben. Amikor megvan kivágják az ajtókat, meg az ablakokat, majd várnak vele egy évet, hogy összeereszkedjenek a gerendák, különben szétnyomnák a tokokat. Kb. annyi volt a napi program, hogy kivágtunk 6 gerendát, a kérget letakarítottuk róluk, majd a helyükre húztuk-vontuk és csavarral egymáshoz rögzítettük őket . Az egyetlen zavaró tétel a motorosfűrész zaja volt, egyébként szinte (fagyott) paradicsomi állapot. Kint a semmi közepén, kutyaszánnal, gerendaházat építgetni Alaszkában, minden másra ott a Master Card:)







Amikor végeztünk, már elég délután volt, újra összeraktuk a szánt, Karsten mondta, hogy menjek előre és várjam meg a valamelyik résznél, ahol az út kiszélesedik…. Ezt kicsit sikerült túltoljam, mert emlékeim szerint ez messzebb volt, mint ő gondolta, lazán elszánkáztam vagy 3-4 mf-re. Ő azt gondolta, hogy csak a közvetlen benyílóig kell kimenjek, ebből lett is némi gond. Mivel én jóval messzebb vártam, ez meg azt hitte rossz irányba indultam el, elkezdett keresni egy másik úton… Ülök kint a hómezőn, nézem ahogy a nap megy lefelé, néha rálapulok a szánra, amikor jön egy jávorszarvas (egyszer kell, hogy neked menjen, simán agyontapos) és azon agyalok, hogy az baba, hogy kaland, de mi van, ha rossz felé jöttem el, mert a Karsten már vagy félórája sehol. Itt állok-ülök a semmi közepén, ki tudja a szánban mennyi benzin van, se térkép, se GPS, se sámli, hát az akkor kezd mókás lenni. A nap, meg a Fairbanks felé döngető négymotoros szállítógép (igen, pont olyan, ami a repülős-cargós sorozatban volt) alapján annyit belőttem, merre van kelet, de azért na. Nem lett volna mókás elveszni a ‘csában. Kb 40 perc múlva végre feltűnt a szán, kiderült, hogy jó irányban vagyok, csak félreértés témájja volt. Karsten elmesélte, hogy tavaly a másik kollégám rendesen elveszett, mert tényleg rossz felé fordult, na őt a CAP (Civil Air Patrol) kereste meg repülővel… Visszaálltam a kutyaszánra, aztán suhantunk hazafelé, hátunk megett a lemenő nappal. Asszem még néhány ilyen körre benevezek:)





Közben haladgatok a kiképzéssel is, a múltkor elmentünk egy körre a repiskola tulajával is, aki elég rigorózus oktató, hogyaszongya, nézzük, mennyire mennek a vizsgafeladatok. Elindultunk a gyakorlólégtérbe, hogyaszongya, akkor kapjam el a 106-os radiált. Addig még megvolt, hogy behangolom a VOR-t, meghallgatom a kódot, hogy tényleg az-e, akit szeretnék, csak ez volt életem második VOR adó szerinti repülése.. Eddig nagyobb bajok nem voltak, akkor nézzük a lassú repülést, átesést, egyebek. Eccercsak aszongya, na jó, akkor mehetünk haza, rövidpályás leszállás lesz. Begurulunk az állóhelyre, lenyűgöztük a cájgot, akkor értékeljük. Hááát, a repülőgépvezetéssel semmi baj nem volt, az ment mint az ágybasz.s, de, hogy a standard-ekhez nem sok közöm volt.. Kérdezte kikkel repültem az iskolában? Mondtam is, hogy ezen már rugóztam egyet, hogy az egyik oktató így kívánja, a másik úgy, szóval ez kissé nehéz lesz ebben a szellemben.. Jó, akkor itt vannak a standard-ek, leírva, tanuljam meg, kijelölünk egy okítót és akkor azt és úgy, ahogy ő mondja. Na, végre!
Szombaton végre megvolt az első CAP-s repülésem is. Igaz itt csak megfigyelőként, a jobb ülésből, de lesz ez még ennél sokkal jobb is. De erről többet nem regélhetek.

