Február elején volt egy “tanszéki” pachty (parti, de hát Taszilóéknál ezt így mondják) az egyik kollégáméknál. Gondolom az alacsony napállásból eredő nyomottság (ááá, dehogyis a papírtologatásból eredő csúszások miatt..) mián, nem voltam épp rózsás kedvemben, meg valahogy az ilyen “kötelező” mosolypartik nem a kedvenceim és nem voltam kellőképpen felvillanyozva. A sokadik “Á hellosziahájtulajdnoképpenabszolajtenemérdekelmivanveleddemegkellkérdezzem” típusú bájcsevely után valami harántimpulzus miatt őszintén elmondtam néhány apróságot a dolgok állásáról az egyik kollégámnak, miután pár percet lelkendezett a milyen fantasztikusan állunk az előrehaladássss témájával  kapcsolatban.  Láttam, ahogy megrezdül a papírtányér a kezében, a műanyagvella is zizzent kettőt, majd végül arra jutottunk, hogy akkor ezt rendesen meg kell beszéljük. Három nap múlva összejöttünk nála az irodában, csatlakozott hozzánk az egyik főszervező, aki történetesen “koca” szánhajtó…. A hivatalos részek átrágása után áttértünk a milyen az élet errefelé, meg de szép a tél, Yukon quest, Iditarod s egyebek. Amolyan “reméled értem mire célozgatok” módon felsóhajtottam rezgő szempillákkal, hogy ááá, de jó dolog is az a kutyaszánozás…. Hiába zi dzsörmenz (Blöffben hangzik el…) a srác, csak leesett neki, hogy mit szeretnék. Lehet épp kapóra jöttem neki, mert vett egy területet kint a ‘csában (a Kantishna folyó mellett, ami a tíz a nyolcázharmincadikon folyó közül az egyik…) és most házat (kalyibát, nem Kalyi bá’t) épít rajta kukk egyedül. Meg lehet tényleg komolyan gondolta, hogy 2 hét múlva úgyis lesz egy szabadnapja, akkor kimehetnénk szánozni egyet, meg egy két gerendát feldobni a pecóra. Cseppet húzódoztam, de csak amolyan nehogymán azonnal felugorjak az örömtől módon és mondtam, hogy ha annyira akarod, ám legyen:)

Mint már lihegtem, elvileg készen állok a -40- -50 fokokkal megküzdeni ruházatilag, meg a “rohadék” idő most amúgy a globális felmelegedés miatt túl meleg (a héten volt, amikor olvadt napokig…), szóval nem izgultam, hogy majd a “vár ránk a sííksáááág, végtelen mezőkön szél jár” kezdetű nótát dúdolva odafagyok a szánhoz. Egyedül a kesztyű… Azzal tényleg bajok voltak, de végül is lett megoldás arra is. A napok teltek addig szépen csendben, volt egy “sebészeti” továbbképzés, meg még a -30-ban elkaptam egy gumiszerelést a város szélén… Az úgy történt, hogy még sosem volt hátsókerék meghajtású autóm (motorom persze az volt:), szóval nem árt a gyakorlás, mivel mint már elmeséltem az útviszonyok télen amolyan átmenet a polírozott tükörjég és tömörített hó között váltakoznak. Addig jó, amíg csak poénból csúszok kilinccsel előre gondoltam, hát muszáj gyakorolni. Kimentem a Creamer’s field előtti placcra, ott jó nagy a parkoló, aztán nem túl gyorsan elkezdtem összevissza keresztben állni, kanyarban csúsztatni, hogyan lehet megfogni játékot játszani. A hely nem túl nagy (nem egy reptér), nem lehet túl gyorsan csinázni a dolgokat, ami nem is baj. Az egyik kanyarban csúszásnál valahogy nem néztem meg rendesen mi van mellettem és nekicsúsztam vagy 15mph-val a “hófalnak”. Utána olyan furcsa érzésem volt, mintha húzna jobbra a bálna. Kiszállok, há perszehogy sikerült a jobb elsőn a gumit megpattintani és elkezdett ereszteni. Gondoltam még talán elérek az 1 mf-re lévő autószervízbe, ott majd megoldjuk. Aha, a fél mf-re lévő motorosszán szervíznél már láttam, hogy itt vége a dalnak, nem megyünk tovább… Volt eszembe már párszor a nyáron, hogy mi van egy defektnél, hol vannak a cuccok a kocsiban, van-e minden hozzá? Akkor most nincs kérdés, mert a szervízben voltak olyan kedvesek, hogy annyit segítettek, hogy “húzzá mán ki a parkolóból, ne itt szerelj, b….g”, így muszáj voltam kitalálni, hogy hogyan megy ez. Kb. 10 perc alatt minden szerszám, emelő, pótkerék megvolt, de persze kiderült, hogy a “fenszi” felni miatt a a speckó csavaron kívül a rendes kerékanyákhoz nincs szerszám… Ha kidobnak az ajtón mássz vissza az ablakont mantrázva bementem a szervízbe, hogy nem tudnának- e segíteni. A tulaj egyből ki akart dobni megint, de nem volt szerencséje, mert éppen egy szarvastrófeát próbált közben javítani… Láttam, itten van a szebb jövő, valahogy sikerül elterelni a társalgást a “húzz innen a szaroddal”-ról a miként is készítünk ki trófeákat irányba… Na, 15 perc után mindjárt lett “különterem, fagylalt, meg amit még akar a kedves vendég”, az egyik szerelőt “kölcsönadta”, aki hozta a kulcskészletet, meg egy hordozható hőlégfúvót és pikpakk, 15 perc alatt kicseréltem a kereket. Persze kiderült, hogy egy számmal nagyobb gumi van rajt’, szóval volt egy kis rátartás kormányzásilag. Másnap elmentem a gumiszervízbe (az egyértelmű volt, hogy az abroncs kuka), ahol kb. 4! órás művelettel lecserélték a pótkeréken lévő gumit egy rendes méretű pótgumira, mivel eredeti nem volt nekik helyben. De, mivel náluk vettem a szettet, ezért voltak olyan “rendesek” és extra költség nélkül rendeletek egy újat. Eszem a zúzátokat, mif..rt adtok el olyat, amit nem tudtok rendesen pótolni?  Na, két hét alatt meg is jött az új gumi, fel is rakták 5 azaz öt óra alatt. Nem, nem voltak kilométeres sorok, nem estem be a szervízbe, időpontra mentem, itt ez a sebesség… Kisgyermekkoromban, az Attila utcában, a “Gedinél” (Hatvani Gedeon, a gumis) ez kb. 10 perc lett volna, de Kaposváron sem tartott soha 1 óránál tovább, csak az első hó utáni rohamban, úgy, hogy előttem voltak vagy 6-an  a NagyI-nál.

Múlt hétvégén lezajlott az első “sebészeti” továbbképzés. Amikor idejöttem, szép régi emlékektől felbuzdulva (még az állatorvosin asszisztáltam egy pár sebészeti anatómia továbbképzésen Sótonyi professzor úr mellett) felvetettem, mi lenne, ha csinálnánk valami hasonlót. Meghívunk egy ismertebb sebészt, ő elmondja a maga részét, én megmutatom a régió anatómiáját, aztán a népek meg boldogan hentelnek. Így is lett, néhány apróbb hibától eltekintve. Az ügyintéző néni, aki még sosem látott ilyet, szépen leszervezte az egészet, majd pénteken délután (értsd az akció előtti napon) odaadta nekem is a programot… Hogyaszongya a sebész elmondja, majd az állatorvosok gyakorolnak, aztán mutassam meg az anatómiát. Sikerült megértetnem vele, hogy ez így nem kóser programilag, muszáj leszek kissé átszervezni. Felhívtam a “srácot” (Felix, egy német srác, már Colorado-ban fejezte be a rezidens képzését), szerencsére semennyire nem ragaszkodott a programhoz, kb. 5 perc alatt megbeszéltük, hogy ő kezdi a rehabilitációs résszel, akkor anatómijjja, majd a részletes sebészeti bemutató és gyakorlat. Így délután megkérdeztem a nénit, hogy akkor miként lesz a bemutató, mondta, hogy nekem biztos van valami… Ááá, hát persze, a fülem mögött is sebészeti anatómia témájú powwwwerpointok laknak, hamar leakasztok egyet. “Szerencsére” voltam olyan hülye, hogy elhoztam magammal egy csomó eszközt (kamerából csak 3-at, komplett fotóstúdiót vakukkal, műtermi állványt, stb.). Átrohantam a könyvtárba, mert nekik volt rendes stúdiólámpájuk, kikölcsönöztem egy dobozzal (5 lámpa), az asszisztenssel felkocogtunk a terembe és kb. 1,5 óra alatt rittyentettünk egy élő bemutatós-kamerás összeállítást. Sikerült a csillogást is kikerülni (a különböző szövetek az erős fényben a kivetítőn nagyon zavaróan tudnak csillogni), szóval a “szett” készen állt, péntek este 7-re. Akkor még átrongyoltunk előkészíteni a tetemeket (szőrt lenyírni az adott területről, letakarítani őket, stb.) és láss csodát, sikerült mindent összerakni.  Szombaton délelőtt megbeszéltük Félixszel mégegyszer, hogy miként performanszolunk, lebáboztuk a mesét, aztán vasárnap már élesben toltuk. Azt kell mondjam, hogy az összeállítás nagyon jól vizsgázott, még az “élő” boncolással sem volt senkinek gondja (ettől kicsit tartottam), az egész továbbképzés simán lement, a visszajelzések nagyon jól voltak. Na, végre, megint egy lépés előre:)

Eljött a nagy kutyaszánozós nap, Karsten mondta, hogy reggel 6-ra menjek oda hozzá, mert kutya meg a szán bepakolás, stb. El is indultam hozzá, kb. fél 6-kor, mert kb 20 perc az út, amikor bevillant, hogy az még rémlik, hogy kb. melyik úton kell hozzá menni, de a házszámot mindig elrontom… Perszehogy olyan helyen lakik, ahol egy darab “pálcika” sincs, szóval hívni esélytelen. Kavarok a szép alaszkai hajnalban, a sarki fény alatt, két vadidegen portára behajtás után pont hatra oda is értem hozzá. Azt hittem ott fog állni a körmét rágva (hisz Ze dzsörmen…), de nem, még alukált a drága… Szerencsére este a szánt már felpakolta, meg a kutyák is “szagot” fogtak, ott pörögtek a kennel túloldalán, teljes eksztázisban, ahogy az mán szánhúzó ebeknél szok’ lenni indulás előtt.

Összefogdostuk őket, bepakoltuk a kis rekeszeikbe, feldobtuk a motorosszánt a zutánfutóra, aztán nekilódultunk Nenana-ba. Ez egy röpke 50 mf-es út, szinte itt van a szomszédban, ott megy át a Tanana folyón az út dél felé. Maga a város nem az építészetéről és múzeumairól, stb. híres, hanem csak simán a Nenana Ice Classic-ről, amint már régebben írtam is. Itt folyik a Nenana, ami valahonnan az Alaska Range-ből jön a Tanana-ba, meg még sok egyéb kisebb folyók tömkelege. Leparkoltunk valahol a folyó mellett, fejlámpa fel a fejre, hisz még elég sötét volt, így hajnal fél nyolckor:). Lekaptuk a motorsszánt az utánfutóról, a kutyaszánt a kács tetejéről, a motorosszánhoz hozzákötöttük a rétegelt lemezeket egy egyszerű “teherszánon”. A kutyaszánhoz rákarabineltük a központi kötelet előre (towline vagy centerline), amit egy frankó, horogszerű vassal (snow hook) a hóba rögzítettünk. Ehhez a kötélhez csatlakozik, de hátul kicsit túl lóg a szánon a fékezőkötél (snubline), ezt is kihúztuk és a kampót beletiportuk a hóba.

Ezután kipakolásztuk az ebeket egyenként, felhámoztuk őket, majd a nyakörvnél egy rövidebb (neck line), a hámnál egy hosszabb kötéllel (tag line) a központi kötélhez csatoltuk őket. Eddigre már ordas cirkuszolást műveltek, toporogtak, nyűszítettek, ugráltak, visítoztak, mert ezek az “idióták” ilyenkor már amolyan se hall-se lát transzban vannak, csak egy dolgot akarnak, menni, mint a seggbe lőtt nyúl. A motorosszán addig alapjáraton melegedett, még mentem egy kört, legalább tudjam, hogy műxik, mielőtt nekilódulnék a vadonnak (most vezetttem először motorosszánt, hallottam, hogy kanyarodni kicsit komplikált lehet vele). Karsten eccercsak felkapta a fékkampót, aztán kilőtt a szánnal, émmeg utána. Átvágtunk a befagyott Little Tanana-n, aztán egy jó darabig egy elég szélesre kotort erdei úton mentünk, amin valszeg fát húzhattak nemrég, mert akkora árkot voltak a hóban, hogy majdnem átestem a plexin néha. Nem mondom, hogy lassan mentünk, a szán órája 12-15 mf/órán állt, de a szánnak ez elég kevés volt, amolyan szalaszd meg, gyorsíts rá menet volt. Szerencsére nem sokáig mentünk az úton, kb. 3-4 mf után beváltottunk az erdőbe, egy keskenyebb ösvényre. Innentől igazi gyönyör volt a fák között “suhanni”. Kissé ködös volt az idő, a nap itt-ott át tudott törni rajta, a kutyaszán mögött porzott a hó, amolyan igazi alaszkai (igaz lehetne szibériai vagy norvég is…) érzés volt.

Pár zavaró faktor vegyült a tömör élvezetbe, jelesül a “rohadék kesztyű”, meg a motorosszán alacsony ülőkéje. Kb. 5 perc alatt fagyott szét a kezem, ezért akkorára húztam össze a kesztyűben, amekkorára csak lehet, így meg elég vicces volt a szánnal közlekedni, amin addigra már amúgy is az ajurvédacsakraszansaznára jóga összes üléspozícióját kipróbáltam… Így eregéltünk egy darabig, amolyan Delta-Discovery stílusban, amikor is Karsten megállt és mondta cseréljünk, majd ő megy elöl a motorossal, menjek én a kutyákkal.  Eddig azt hittem élvezem a dolgot, de mint kiderült ez még előjátéknak is kevés volt, amolyan mint a tizenéves kamasznak a gruppenról mesélnek és hirtelen néhány ordas rosszlány kényezteti partiba csöppen. Ráálltam a kutyaszánra, felkaptam a fékhorgot és rájöttem, hogy most kezdődik az igazi móka. Előttem a 7 kutya, teljes csendben suhanunk a havas fák között, előttünk ködlik a rengeteg, meg a hómezők, ááááááá még nem találtam rá jó szót, de nagyon élveztem:) Talán ahogy Lali mondaná: ez odab…ott! Az elején elég egyenes volt a szakasz, aztán vagy 10 mf után elkezdett kacskaringózni az út, onnantól még faszább volt, mert rendesen testsúlyáthelyezéssel kell rásegíteni a kanyarokra, szóval nem csak állni kell a szánon, mint a cerka a lakodalomban. Túl a szánozás gyönyörein, sokat tanultam a kutyaanatómiáról is. Jelesül, kiderült számomra, hogy a szánhúzó kutyák testfelépítése a következő: csont, izom, sok szőr!, egyéb zsigerek és valami elképzelhetetlen mennyiségű kutyasz.r. Miközben futnak, valamelyik szinte mindig kakál egyet. Mivel a szán közben dönget, elég frankó tornamutatványokat tudnak bemutatni, néha az első két lábával rendesen fut, miközben a hátsókat felkapja és csíkoz a hóban. Vagy csak simán vontattatja magát, amíg tekeri a brióst. Mindennek persze az a következménye, hogy a cucc rendesen jön hátra, mivel te ott állsz mögöttük, annyira azért nem volt hideg, hogy a csoki rögtön merevre fagyjon, szóval kapsz belőle te is:) Ahogy Karsten beállt elénk a motorosszánnal, az ebek is felkapcsoltak, rendesen vágtáztunk, mert utol akarták érni a gazdikát, mentünk vagy 20-21 mf-el is. Annyira repesztettünk, hogy muszáj voltam a kapucnit is rendesen bekapcsolni, tiszta Kenny fílingem lett a végére. A nagy csapatásnak az lett a vége, hogy elég gyorsan odaértünk a “házhoz”, nekiállhattunk az “építkezésnek”.

Először persze az ebeket kellett elrendezni, ott várta őket a kis kuckójuk, előtte szalmával borított placcal. Szépen odakötöttük őket egyenként a rögzítő kötélhez, kapott mindegyik egy darab fagyasztott halat, aztán összekucorodtak és ott szundikáltak egész a visszaútig. Mi pedig kirakodtuk a szerszámokat (motorosfűrész, ezmegaz), nekiálltunk gerendákat vágni a már kivágott fenyőkből. Az építkezés maga elég egyszerű errefelé. Valaki megvesz egy területet, ahol éppen lehet (ez elég olcsó volt, de cserébe nyáron pl. csak a folyón lehet idejönni, ami Fairbanks-ből úton először 50 mf, majd a folyón ugyanennyi…), aztán a kutya nem kérdezi mit építesz rá.. Nem is cukrozzák túl a dolgot, általában az ilyen gerendaházakat mindenki magának csinálja. Kivágják a fenyőket hozzá, kinagyolják a gerendákat, csinálnak egy keretet alulra betonbakokra, azt leborítják rétegelt lemezzel (ha lakóépület lesz, akkor leszigetelik alulról is) majd erre illesztik a gerendákat körben. Amikor megvan kivágják az ajtókat, meg az ablakokat, majd várnak vele egy évet, hogy összeereszkedjenek a gerendák, különben szétnyomnák a tokokat. Kb. annyi volt a napi program, hogy kivágtunk 6 gerendát, a kérget letakarítottuk róluk, majd a helyükre húztuk-vontuk és csavarral egymáshoz rögzítettük őket . Az egyetlen zavaró tétel a motorosfűrész zaja volt, egyébként szinte (fagyott) paradicsomi állapot. Kint a semmi közepén, kutyaszánnal, gerendaházat építgetni Alaszkában, minden másra ott a Master Card:)

 

 

 

 

Amikor végeztünk, már elég délután volt, újra összeraktuk a szánt, Karsten mondta, hogy menjek előre és várjam meg a valamelyik résznél, ahol az út kiszélesedik…. Ezt kicsit sikerült túltoljam, mert emlékeim szerint ez messzebb volt, mint ő gondolta, lazán elszánkáztam vagy 3-4 mf-re. Ő azt gondolta, hogy csak a közvetlen benyílóig kell kimenjek, ebből lett is némi gond. Mivel én jóval messzebb vártam, ez meg azt hitte rossz irányba indultam el, elkezdett keresni egy másik úton… Ülök kint a hómezőn, nézem ahogy a nap megy lefelé, néha rálapulok a szánra, amikor jön egy jávorszarvas (egyszer kell, hogy neked menjen, simán agyontapos) és azon agyalok, hogy az baba, hogy kaland, de mi van, ha rossz felé jöttem el, mert a Karsten már vagy félórája sehol. Itt állok-ülök a semmi közepén, ki tudja a szánban mennyi benzin van, se térkép, se GPS, se sámli, hát az akkor kezd mókás lenni. A nap, meg a Fairbanks felé döngető négymotoros szállítógép (igen, pont olyan, ami a repülős-cargós sorozatban volt) alapján annyit belőttem, merre van kelet, de azért na. Nem lett volna mókás elveszni a ‘csában. Kb 40 perc múlva végre feltűnt a szán, kiderült, hogy jó irányban vagyok, csak félreértés témájja volt. Karsten elmesélte, hogy tavaly a másik kollégám rendesen elveszett, mert tényleg rossz felé fordult, na őt a CAP (Civil Air Patrol) kereste meg repülővel… Visszaálltam a kutyaszánra, aztán suhantunk hazafelé, hátunk megett a lemenő nappal. Asszem még néhány ilyen körre benevezek:)

Közben haladgatok a kiképzéssel is, a múltkor elmentünk egy körre a repiskola tulajával is, aki elég rigorózus oktató, hogyaszongya, nézzük, mennyire mennek a vizsgafeladatok. Elindultunk a gyakorlólégtérbe, hogyaszongya, akkor kapjam el a 106-os radiált. Addig még megvolt, hogy behangolom a VOR-t, meghallgatom a kódot, hogy tényleg az-e, akit szeretnék, csak ez volt életem második VOR adó szerinti repülése.. Eddig nagyobb bajok nem voltak, akkor nézzük a lassú repülést, átesést, egyebek. Eccercsak aszongya, na jó, akkor mehetünk haza, rövidpályás leszállás lesz. Begurulunk az állóhelyre, lenyűgöztük a cájgot, akkor értékeljük. Hááát, a repülőgépvezetéssel semmi baj nem volt, az ment mint az ágybasz.s, de, hogy a standard-ekhez nem sok közöm volt.. Kérdezte kikkel repültem az iskolában? Mondtam is, hogy ezen már rugóztam egyet, hogy az egyik oktató így kívánja, a másik úgy, szóval ez kissé nehéz lesz ebben a szellemben.. Jó, akkor itt vannak a standard-ek, leírva, tanuljam meg, kijelölünk egy okítót és akkor azt és úgy, ahogy ő mondja. Na, végre!

Szombaton végre megvolt az első CAP-s repülésem is. Igaz itt csak megfigyelőként, a jobb ülésből, de lesz ez még ennél sokkal jobb is. De erről többet nem regélhetek.

 

Fás Allen bácsi mondta volt a Csarnok Annában, hogy “emberek, vessetek a mókusok elé!”. Na, pont így éreztem magam, amikor az új kecóba költözésem után, valami lányos zavaromban nekiindultam az utca túloldalán található erdőségeknek. Ez a terület az egyetemhez tartozik, tele van mindenféle zegzugos utakkal, tóval, bociszarvassal, mókussal, meg a szúnyogok. Gondoltam én ostoba, mivel eddig csak a nyári szezonban evett oda a fene, ami annyit takart, hogy 10 perc hadonászás és a szükséges mennyiségű vér leadása után (mármint a kis rohadék, mindent beborító, tetves vérszívó dögöknek) ki nem jöttem a sárból, hogy akkor köszönjük ennyi vót az erdőben bóklászás. De, mint sok minden itt a sarkkörön, csak a hidegben mutatja meg az igazi arcát… Erik buhogott, hogy majd áprilisban valahol a sarkkörön túl eljáccuk a szarvasvadászt, Nyíró Robi nélkül. Mindez úgy nézne ki, hogy elmegyünk valahova a nagyon messze (kb. 400 km-re északra), ahol letesszük az autót, majd kutyaszánokkal bemegyünk még 30 km-t a vadonba, meglűjük a bociszarvasokat, szállítható darabokba aprítjuk őket (naaa, ez már tetszik:)), felpakoljuk a kutyaszánra, majd hazajövünk. Zanzásítva ennyi, de van közte néhány, a vadonban töltendő éjszaka…. Olyankor meg nem vicces, hogy elindulok “a jó volt ez a kabát Kaposváron a múlt télen” ruházatban, meg hát “a kiscsizmában is milyen melegem vót, amikor a Mitulátt bátit jáccottam” felszereléssel, aztán majd az első kanyarban már csákánnyal kell mozgatni a pacskeromat, mert belefagyott a bakancsba. Szóval, szép lassan lecserélgettem a ruházatomat, pl. épp múlt szombaton futottam bele egy használt túrafelszerelés vásárba, vettem egy sarki expedíciós tollkabátot (az eddigi 800-as tolltöltetű, extrém kabátom  kis nyári pantalló melette…), meg a rendes bakancs, mint a múltkor kifejtettem, s egyebek. Na, múlt vasárnap, rendrakás után kinézek, ajnye a zanyád, de szépen süt a nap, menjünk már tesztelgetni a -42 fokba! Felkapom a felszerelést, a fényképezőt a kabát alá, szigorúan (múltkor sarki fény leképezése közben 10 perc alatt fagyott nullára az akksi), majd uccu neki haddszaladjon, átmentem a túloldalra… Na, itt kellett azt mondanom, hogy ó én állat, ó én idióta, hogy ezt eddig nem! Nem is ropog ez a száraz hó, hanem csikorogva peng a lábad alatt, mindent beborít a csillogás, a kristálytiszta, jéghideg levegő, az erdő tele tökéletesen karbantartott sífutó pályákkal, stb..

 

Néha furcsa surrogásokat lehet hallani (igazából nem is surrogás, hanem egy kevert, csengő, nyekergő hang, ahogy a sífutó bot elfordul a tömör, fagyott havon), olyankor félreállsz és nézed a mindenféle életkorú embereket, akik különböző sífutó stílusban szelik az erdőt (klasszikus, korcsolya, backcountry, stb.) és néha odébb engedsz egy jávorszarvast vagy nézed az idióta mókusokat, akik farkukat lengetve nyikkantgatnak, mert azt hiszik, te most eleszed a fenyőmagokat előlük.. Mint a szélütött tekeregtem összevissza, kiderült a pálya egy része egy befagyott tavon megy keresztül, közben meg  a nap már lefelé tartott (tudom, a súrlófény, meg a nyálas téli képek, duguljak már el), szóval megint egy mesevilággal lettem gazdagabb. Ahogy otthon a tavaszt szoktam várni, most azt számolom, hogy vajon még hány hétig tart még  ez a csoda? Miután csöpögősre pislogtam magam, hazaballagtam és “mint dámszarvas, kit seggbe lőtt az ármány” azzal a lendülettel elmentem sífutó felszarelést venni magamnak.

Körbenéztem, hogyan óccsítható a projekt, ami nem volt nehéz, mert a költözés miatt néhány cucc még elöl volt és épp az alig használt görkorcsolyában estem pofára. Na, te pont jó leszel, felkaptam, eldöngettem a Playitagain-be. Ez egy használt-új sportfelszereléssel foglalkozó hálózat, ide beadtam a görkorit, lehetett választani, hogyaszongya: 1. eladják és akkor majd kapok 80 dollárt, 2. most vásárolhatok 60 dállárért, 3. adnak kp.-ben 40-et. Nem volt kérdés, megvettem a sífutócipőt náluk, eddig 20 dollár a történet, beszámítva a görkorit. Átrobogtam a másik túraboltba, ami itt van a sarkon (Beaver sport), mert ott már a sezlony végi kiárusítás kezdődött sífutó cuccokból. ott vettem egy kezdő-középhaladó lécet (korcsolya sztájl), meg a kötést, mindezt 240 dállárért (amúgy 420 lett volna), ja meg kesztyűt. Na, okoska gondolta mingyá menünk is, mert hát 25 éve én kibeba..ttul jól koriztam… Kellett még két nap, mire a nagyon szórakoztató pályázat- és előadás írás (nem előadássírás) között időben (érts nem naplemente után, ami igazából mindegy, mert utána még vagy 2 óráig elég világos szok’ lenni) kijutottam a pályára. Na, akkor Benny Hill formában sífutó cipellő a lécre felcsatol, majd a lejtő végéig arcon csúszva letaknyol a honpógárjenő. Mert persze síelni is mindig tudtam, nem kell nekem a sima terep, felcsatolok én az enyhe lejtőn is…. Na, innen kezdődtek az igazi koordinált légi balett gyakorlatok:) A sífutó bot az jóval hosszabb, mint a normál sízéshez való bot és elég jól felcsatolod a kezedre, tépőzárilag. Ezt, ott a mókusok szintjén (mármint arccal a tobozok között a hóban) lebányászni, majd valahogy visszakeveredni kétlábon állásba, elég Laokoón jelleggel sikerült. Mindegy megoldottam (közben aranyosan mosolyogni is kell az arra suhanókra, akik kedvesen segíteni akarnak), majd akkor következő piramidális koordinációs feladat következett. Mondtam volt, hogy a bot elég hosszú. Otthon szoktam a görkorihoz botot is használni évekkel ezelőtt (még Germániában láttam, tényleg jól megmozgat), csak annyival volt másabb a helyzet, hogy az 35-40 centivel rövidebb volt.. A mozdulat valahogy bennem maradt, a hova szúrom a botomat (hahaha, jut eszembe, kötelező olvasmány: Vajda Mária – Hol a világ közepe? című könyve, ott hangzik el: hol a világ közepe? ahova a botomat szúrom. értitek, ahogy akarjátok…), itt ez pont a bal léc belső oldalára jött ki. Ebből alakult a következő mérföldek arconszúszással kevert félkorcsolyázó stílusa (a táv felét a lejtőkön lefelé arcon taknyolva töltöttem, felfelé viszont muszáj volt rendesen haladni), hogy aszongya, ha eltaláltam a ritmust, akkor suhantam (majd ezt is kifejtem), ha véletlenül rossz helyre ment a bot, akkor eséskeltem, mert a léc elé szúrtam, a belső oldalra, egyből bukta). Kb. 4 mf után valahogy elkaptam a fonalat, mert rájöttem, hogy mindig kb 1 mp.-el előbb mozdulok a bottal, de ahogy ezt lekövettem fejben, tényleg szép kezdett lenni a mozdulatsor és a kezdeti “a f…mnak hiányzott egy újabb ökörség” érzését felváltotta a jajdehűdeaztadejó melengető gondolat. Amikor meg kiértem a tóra, na akkor végképp szerelembe estem a sífutással és éreztem, hogy ezt amennyit csak lehet tolni kell, mert valami fenomenális. Ráadásul szinte a legjobbkor kezdtem el, mert ez a két hónap a legszebb része a télnek. Már általában nincs az a borzadály hideg (bár itt az is csuda jó), a nap is egyre magasabban jár, a nappalok már elég hosszúak, szóval mesehabbal újabb pont. Nem akarok spirituálba csúszni, de kicsiny gyermekkoromban szinte perverz módon néztem a TV-ben a sífutó számokat, hogy ba…, ezek tiszta hülyék, mit lehet ezen élvezni. A borzalom jeges markolatát éreztem, amikor láttam, hogy 50 km-eket mennek… Hááá normális? Na, én ezt soha. Hát tessék, mindent visszakapsz:)

 

 

 

Suhanásilag persze még kis gondok vannak. Amikor vettem a lécet, kérdeztem az idiótát a boltban, hogy hogy állunk a miként vaxolunkkal? Ó, az nem kell, mert ez gyárilag, meg különben is nem megyek én annyit, majd jövőre egyszer kicsit mögtaknyújuk, oszt jó lesz a’. A “halk suhanásnál” néztem, hogy mindenki milyen könnyedén csúszik egy lökéssel, émmeg alig. Ekkor derengett, hogy a srác a bicikliosztályról jött át a lécet eladni, valami móka lesz itten.. Ma letámadtam a főnökömet, aki reggel épp sífutásilag jött dolgozni (elég sokan nyomják, teljesen hétköznapi, hogy a léc az irodádban áll), hogy akkor tekintsd a cuccost, kell-e vax? Elfelejtettem, hogy a  jóember 3-szoros amerikai szánhúzóbajnok, plassz sífutásban is képben van. Ekkor jött egy cirka 2 órás szakértés a vaxolás mikéntjéről (fluoridos, nem fluridos, nagyon hideg porhó, nagyon hideg nem annyira porhó, épp csak -3 és -5 fokos hó, szal végtelen variáció), elmesélte, hogy a szánhúzó versenyeken (is) ez már űrtudomány, neki pl. két versenye múlt azon, hogy egy norvég haverjától kapott egy speckó suvickot (az olimpiai csapatuk használja, nem adnak senkinek), mert ezzel tudta 10 mp-el nyerni a versenyt. úgy, hogy mérföldenként 0,2 mp-et jelentett a vax…. Elmondása szerint egy komolyabb sífutó kb 3000 és 4000 dállár között költ vaxoló cuccokra. Sok olyan takony van ezek között (a fluoridosok), amit vasalóval felkenve gázálarc kell.. Jaj de szép is a természet, nem? Na, a szakértés vége az lett, hogy inkább elvittem a Goldstream Sportsba a lécet, ahol felhomályosítottak, hogy ne is csodálkozzak, hogy nem haladtam, mert a léc jelenleg olyan a hónak, mintha frissen fűrészelt fenyőlécet símogatnék száliránnyal szemben. Két napig tart az alapozás, ez két, “kemencében” ráolvasztott réteget jelent (két, egy-egy éjszakán át tartó hőprogrammal csinálják), ez 2×25 peták lesz. Utána már taknyolhatok rá tubusból is hmotát, már jó lesz. Na, akkor inkább nem veszek vasalót 350 dollárért:)

Nem gondozom eléggé a biteket, nem írtam eleget, de volt némi fennforgás, hogy nem tudtam elég képet szerkeszteni, meg polírozni.

Azt már elmeséltem, hogy miként haladunk a szocializmus útján, de gondolom mindenkit jobban érdekel, hogy milyen az élet ilyenkor télen a sarkvidéken. Január első 3 hete nem volt annyira izgalmas, mivel ez a legmelegebb tél, amióta a feljegyzéseket végzik. Hab a tortán, hogy hó sem volt rendesen (most is hiányzik vagy 40-50 centi). A második héten csak trópusi -12- -15 fokok voltak, láttam is jóembereket rövid gatyában, igaz ez a Wal-Mart előtt volt, az meg már a mindennek a legalja… Az még hagyján, hogy a hallgatók az egyetem területén papucsban, meg sportgatyában flangálnak az épületek között, mivel csak pár 100 yardról van szó. Muszáj leszen rászokni valamennyire a mértékegységekre, mer ők nem érteni európai, marad nekem a számolgatás.

Akárkivel beszélek, mi merre hányköpés, mondhatom én, hogy méter, meg liter, meg Celsius, úgysem érti, maradt az átszámolás. Hőmérséklet, térfogat, sebesség már elég jól megy, de az idióta távolságokkal nem tudok zöldágyra vergődni… A hányláb hányincs, meg a tört átmérők a halálom.. Sikerült a laborba valami eléggé nehezen használható csöveket vennem a feltöltésekhez, mert a 13/45, az sajnos nem sokat mond… Ráadásul, hogy az apróbetűben találod ki, hogy ez a belső átmérő volt éppen…

Na, de vissza a télhez, meg a milyen is a -46 fokban az élet. Csak annyit tudok mondani mindenkinek, eddig azt hittem, hogy a jóidőség 26 fok felett kezdődik (Celsius), rá kellett ébredjek, hogy az igazán jó, az valahol mínusz huszonpár alatt.. Természetesen ehhez kell az is, hogy Fairbanks elég rossz helyen van, ami jó is egyben. Ahogy Géza bácsi mondta, pont a lejtő legvégén, a gödörben. Ergo ordas inverziók vannak, de cserébe télen alig van szél a városban. Inverzióilag már 20 méterek is sokat számítanak, épp ma néztem a meteo-t. A reptéren, ami a folyó mellett van, -38F(-37C) volt, az egyetemnél, ami kb 35-40 m-el van magasabban, már -20F(-28), fent az egyik “hegyi” állomáson (kb. 350-400), már csak 20F(-6C) volt reggel. Cserébe a szél is a város felett fúj vagy 3-400 méteren, így már azért sokkal elviselhetőbb a fagy, viszont ronda szmog van “lent” a városban. Asszem én sem dobálnám a sapkámat egy baba kis 30 mérföldes szélben, ami az Eagle Summit-on szok’ lenni ilyentájban… Még anutámmal lamentáltunk, hogy milyen ruhát hozzak otthonról (illetve ő lamentált, én már tudtam); a válasz, majd itt veszek. Gyakorlatilag még az sem mindig működik, amit itt árulnak a nagyon okos vadászboltban vagy túraboltban. Meg kell nézni, hogy a szakadtabb emberek miben tolják, mert ők 95%, hogy kint laknak a “vadonban”, na az a jó cucc. Bakancsból a KEEN-nek van egy két jól szigetelt lábbelije, de ha már a jegesmaci is be akar bújni a kandalló mellé, akkorbizony csak a Bunny boot marad. Ez egy ormótlan fehér bumszli a lábadon, de szerintem még a szárazjégben is eltapicskolhatsz benne. Kabátból legjobb a tollal bélelt, illetve az igazán hidegben valami hasonló kantáros gatya (toll) sem árt. Meg van a Carhartt, mint márka. Ők leginkább munkaruhaszerű dolgokat csinálnak, valami extra durva farmer anyagból. Na, nekik van mindenünk. A sima gatyától, a dzsekin át a duplán bérelt overállig bezárólag minden. Ha meglátsz valakit, aki kint él, szinte 98%, hogy Carhartt van rajta. Nekem is van egy szigetelt overáll (éjszakai csillagfotózásnál szinte életmentő, úgy, hogy két polárfelső, meg a tollkabát van alatta…) Mákom volt, mert ezek elég drágák (egy jobb kabát a 400 dállárnál indul, a kantáros toll gatya 600), a fent emlegetett overáll is alapból 280 dollár, de pont amikor kezdett durvulni az idő, az egyik itteni híres outdoor bolt kiszórta mindenét, ahogy mondják mifelénk, szaré’-hugyé’. Így esett, hogy a tollal bélelt kantárost és az overállt, plusz egy marék gyapjú aláöltözetet sikerült 210 dodóért megvenni… Igaz, kesztyűvel még bajok vannak, mert szívom a fogamat erősst, hogy kiadjak 150 dollárt egy rendes egyujjasra, de muszáj lesz… Vettem már egyet, de gyakorlatilag a halottnak a csók, 5 perc után nem érzem az ujjaimat. Ja, a kapucni a kabáthoz alap, -40-nél azért maszk sem árt, hiába a keménypöcsű magyar huszárság, ott már tud fájni az arcod.

 

 

A másik móka a közlekedés… Hiába van elektromos fűtés a kácsban, mármint blokk, akksi, váltó, ilyenkor nem pattanunk be, oszt nyélgázon pörgetjük a V8-ast. Először is, indítás után, vagy 10 perc melegítés, de néha 15, mert hiába a váltófűtés, az olaj annyira dermedt az automatában, hogy nem indul el a járgány.. Gumi az meg tényleg móka. Amikor a helyiek mondták,  hogy ne csodálkozzak, ha a forty below-ban döcög a kerék, aszittem vicceznek, de nem. Ahogy a kocsi áll a keréken, az belapul, mert az a normális. De ebben a hidegben, amikor elindulsz vele, nem fog szépen kikerekedni, hanem annyira össze van fagyva, hogy kell egy kis idő, míg újra 2rxπ lesz a forma, a laposabb résznél viszont döcög:) Hiába a téli gumi, ha gyakorlatilag tükörjég az út. Havat nem takarítják azonnal, mert amúgy is porhó van, amit szinte lefúj a menetszél az utakról, másrészt, meg amikor kicsit tömörödik jobban tartja a murvát.. Aztán amikor már minden tömör, akkor jönnek az ordas tolólapos Caterpillar-ok és legyalulják az utakat, amivel annyi érnek el, hogy szinte tükörsima jeges hó borítja az utak jó részét. Erre a legjobb a Jenő féle téli gumi: olyan óvatosan kell vezetni, mintha lovat b…nál. Elég sokszor van jégköd (ez ugyanaz, mint a köd, csak apró jégkristályokból áll, imádom, mert gyönyörűen szórja a fényt), olyankor még egy kis jég fagy hozzá, a már meglévőhöz, illetve, ahogy az autók állnak a kereszteződésekben, a kipufogógázban lévő pára odafagy az utakra. Kereszteződésnél ezért szinte tényleg tojáshéjon kell menni. Nincs az a na, gyorsan kivágok, mert még beférek… Csak simán pörög a kerék, de nem mész sehova, csak épp annyit csúszol előre, hogy pont belédszálljanak. Ilyenkor még azt is hajlamosak a rendőrök elfogadni, ha a halványrózsaszínben (értsd akkor váltott pirosra) átmész, mert esélyed nem lenne megállni a tükörjégen.

 

 

Szóval, szinte mindig 4×4, mert akármennyit is pakolok pluszsúlynak a platóra, simán kipörög a kerék bármikor, emmeg ugye hátul hajt… Mindezek örömére a fogyasztás simán felment 22 literre… Eddig sem volt takarékos a kis aprólék, de elvolt 17 literrel, de most egy tankkal 250 mf-et megyek a nyári 400 helyett… Ammegmán nem kevés.

A hó meg…:) Az a ropogás, amit -40-ben hallasz, az valami csoda. Igazán hálás vagyok a sógoromnak, hogy elég sok időt tölthettem a Hargitán. Ezek között volt néhány téli alkalom, amikor esténként a Fülessel nekilódultunk a Hargita-fürdő körülötti erdőknek és összevissza tekeregtünk a mínusz húszonfokokban. Akkor hallottam utoljára ezt a hangot. Na, ezt itt minden nap, reggel, este, meg napközben is:) Néha rámjön az idiotizmus és csak rugdosom a porhavat, vagy felkapok egy darab összefagyott tömböt és focizgatok vele (már a magam szintjén..). Okosok mesélik, hogy az igazi őslakosok egy darab bottal – hang és érzés alapján – megmondják, hogy milyen mélyre érdemes “levágniuk”, ahhoz, hogy egyben maradjon a hótömb, ha rendes iglut akarnak építeni. Ahogy játszom a havval, meg tudom érteni, mit is keresnek:)

 

 

 

 

Megint visszaköszön a jajde hirtelen történik minden érzés. Sarkon vagyunk, ugyebár, kiélezett a helyzet, egy hét alatt annyit változnak a fények, hogy csak arra ébredsz, megint valami más van, mint volt. Megyeget a január (szerintem az egyik legrohadtabb hónap, se karácsony, csak sötét), aztán itt van február első hete és csak azon kapom magam, hogy a fenébe, lement a nap 5 körül, de még 3/4 7-kor is világos az ég alja. Oda kell figyelni, szinte mindig kint kell lenni, mert hiába mondogatom magamnak, hogy majd holnap hozom a kényfépezőt, holnapra már elég mások a fények, a helyzetek, naponta 7 perceket hosszabbodnak a nappalok:) Adam magyarázza az idióta elméletét, hogy ez az “arctic Shangri-La”, aztán, ha csak 2 percet megállok az út mellett, igazat kell adjak neki. Hiába a mi mennyibe kerül, meg egyéb amerikai szemlélet, ezt látni és élni kell, mert olyan, mint a mese habbal, cukorkával.

 

Na, akkor egy huszáros kanyarral vissza a földre, őőőő, a hóra. Két hete, vasárnapról hétfőre virradóra az épületbe (mármint ahol lakom) belépő gőzvezeték (itt megy keresztül vagy négy épülethez térő gőzcső) szétrepedt, mindezt hajnal 4-kor. Egységsugarú honpógárjenő, ráakaszkodott a tűzjelző rendszerre, mer’ csak a “füstöt” látta, vidámvasárnap (ööö, hétfő) hajnal, amikor a kisagyadig hatoló csengő ver ki a zágyból, osztán csörgött még vagy 20 percig, mire megjelent egy tűzoltó, rugdosva az ajtót, hogy na, akkor mostan ki kell menni az el kell hagyni az épületet. Szerencsére, akkor már megvolt a kis Carhartt óver-áll, gyorsan magamra kaptam, oszt kikocogtam. Addigra kiderült, hogy nem égés van, hanem csak a gőz tör fel a mélyből, beterítvén a fél épületet. A csengő még sikított vagy fél órát (mivel nem tudták a szervek,  hol kell kikapcsolni….), aztán abbamaradt az izgalom, azt hittem én kis balga, hogy ennyi volt. De hét Ámerika lenne itten vagy miszösz. Aznap reggel nem is volt különösebb baj, pirítós, kávé, ahogy kell reggel, majd délelőtt jött az első apró jel, hogyaszongya, kedves hűdenagyon nagyra becsült, jajde különösen kedves, drága kicsi bérlőnk, ugyan lennél kedves csak pár napra a koleszba átköltözni, de maximum csak péntekig. Ez estére már úgy nézett ki, hogy kapsz egy órát, hogy kipakolj, ami kell, péntekig. Már elég rutinszerűen pakolászom pár napra valót, nem gond, pik-pakk. De csak ami nagyon kell. Én ostoba, tényleg hittem nekik, csak ruha, meg miazmás. Másnap, estefelé indulván a gyakorlati-elméleti repülős okításra, szükség lett volna a repülési naplómra. Kulcs nálam, nagy baj nem lehet, be akarok menni a lakásba, nem nyitja. Hívom az officét, kiderült az összes zárat kicserélték, indok semmi. Másnap, szerdán jön egy körlevél mindenkinek, aki az épületben lakott, hogyaszongya: az épület annyira, de igennagyon életveszélyessé vált, hogy oda csak egy, kijelölt órára lehet visszamenni és csak felügyelttel, de másnap kapunk részletes tájékoztatást. Kicsit füstölögtem, visszakocogtam a “munkába”, majd csütörtökön elmentem a tájékoztatóra. Mint kiderült, a gőzvezetékből lecsapódott némi víz is és elázott (ála Rihanna.. na jó, micsinál Rihanna az esernyő alatt? hát elázik….) és beázott egy kapcsolószekrény… Szóval az épület innentől vállalhatatlan, meg armageddon. Kérdeztem, hogy egy darab kapcsolószekrény akkora gond? Schlágó mester összerakná szerintem egy fél délután alatt.. A szokásos amerikai proszíddzsör… Most ki kell deríteni a kinek a felelőssége, a melyik biztosító mennyit fizet, a ki vállalja a kárt, szóval minimum egy év, meg amúgy is fel akarták újítani az épületet…

De, majd estére mindenki megkapja, hova mehet átköltözésileg. Persze sem estére, sem másnapra sem… Közben zajlott az élet a szükségszálláson is:)) Ez egy sima kolesz, egy pi..ányi lukkal, közös fürdő, WC, s más. Elmentem hajnyírás, szakáll, emberi forma faragás, épp végeztem, amikor észrevettem, hogy nincs nálam törülköző. Ááá, csak 10 méter a szoba, ahogy voltam, egy szál boxergatyában visszakocogtam a szoba felé. Illetve kocogtam volna, mert egy nekem fenotípusosan nem tetsző leányzó, mint a légvédelmi sziréna (akárcsak a Hurrá nyaralunkban a védőnéni) elkezdett üvölteni, hogy itten vizuál szexuál erőszak forog fenn. Kérdeztem, vatafákk iz da problem? Kb, mintha uszodában lennék, az úszógatyám kisebb ennél. Lehet az amorf testem zavarta, nem tom. Nem is foglalkoztam vele tovább, törölköző felvétel, vissza zuhanyozni. Nem telt el 10 perc, a júniverzitty polísz offiszjár jött be a zuhanyzóba, majd mondta, hogy akkor ki vagyok és micsinálok itten? Nagyon úgy néz ki, mintha zuhanyoznék. Na, akkor tevékenységbefejezés lesz, mert itten kis fennforgás van témailag velem…. Mint kiderült, a residence life office ugyan a kártyámat hozzárendelte a bejutáshoz (a kolesz ajtaja kártyával nyílik), csak épp nem jelentettek le hivatalosan. A kedves rommá abuzált leányzó, meg azonnal rohant (bocs hívta, de lehet a fácsén posztolta) a rendőrökhöz plusz kiderítette, hogy a szoba, ahova bementem, az valami nőszemély nevén van. Na, szitu készen, ez itten egy szatír leszen, aki az ő hamvas tekintetén túl, lehet másokat is szennyez az idomtalan testivel, nosza jelentsük fel, mer itten sexual respect van:))) Kb. fél órát kellet magyarázkodnom, hogy ki vagyok és micsinálok a koleszban.. Volt kis dorgálás, még az is lehet új onlány tréninget kell nyomjak sexual respect témában, hahahaha.  Majd eléneklem Cetli vallomás című számát, hátha az meghatja őket:) Az épület viszont továbbra is használhatatlan maradt (kiderült, hogy az igazi para az azbeszt, mivel azzal szigetelték az egészet és most a beázás miatt meg kellett bontani…), így legalább új helyet kaptam. Ezzel még nyertem is, mert ugyanazon az áron, mint eddig, most egy kétszintes, két hálószobás, mosó,- szárítógépes lakásban lakom. Ennyit egy abuzálás simán megér:))

Persze közben Garrett nem nyugszik, repked a sárkánnyal összevissza, mint a molylepke. Értem én, hogy 700 lábon már jajdejó idő van (nem -40, hanem bársonyos -10), de azért inkább a földről nézem.. Múlt vasárnap nagy sikerrel letudtam az FAA szakszó elméleti részét, ha minden jól megy, még egy hónap és lesz amerikai szakszóm:) Na, akkor belevágunk a légifotóba!

 

 

 

 

Szombaton volt a Yukon Quest előzetes állatorvosi vizsgálata. A “tanszék” szponzorálta az eseményt, ami annyit jelentett, hogy mehettünk (ez tényleg abszolajte önkéntes volt) segíteni. Perszehogy jelentkeztem én is, be is osztottak, bár tudták, hogy nekem nincs licenszem alaszkailag. Mondták nem gond, mehetek. Mantráztam is sokat, hogy nem boncolni megyünk, nem boncolni megyünk… Azért még reggel, indulás előtt, egyszer automatikusan nyúltam a szike-olló-csipesz kombóért, majd megvilágosodva letettem őket:) Az egész móka úgy nézett ki,  hogy átmentünk a város túlfelére, ott volt egy nagy raktár-műhely-garázs szerű épület. Ide lokalizáltak néhány asztalt, aztán időre jöttek a hajtók az ebekkel. Amolyan rendes fizikális vizsgálatot kellet végezni. Szájüreg, szemek, fülek, végtagok, szívhangok, stb. Különös tekintettel a talpakra (a jeges hó rondán szétvágja a kis praclijukat), meg kellett nézni, hogy az első végtagon az egyes ujj rendesen le van- e vágva, meg ilyesmik. Megint meg kellett állapítsam, hogy otthon vannak némi tévhitek az alaszkai szánhúzókutyákkal kapcsolatban. A versenykondícióban lévő szánhúzó kutya nálunk kapásból hízókúrára menne…. Kb. úgy néznek ki, mint a sintértelepi szökevények. De, mint azt a főnököm (3-szoros összamerikai szánhajtó bajnok, valamint kutya táplálkozástanász processzor) elmesélte, ezek az ebek 12000 kalóriát képesek mobilizálni egy versenyen. Az annyi, mint egy felturbózott bányász két napi munkája, 2×12 órában.. Ahhoz képest, amit egy versenyen rendeznek, most nagyon nyugodtak voltak, egy nyikkantás nem volt az egész nap. Amikor viszont szánt látnak és felhámozzák őket, na akkor hallásvédő kell, mert teljesen megőrülnek, úgy vonyítanak és ordítoznak. Majd lesz arról is poszt, mert már leszerveztem egy laza kis 80 mf-es szánozást, ki a vadonba, az egyik kollégám dry cabin-jébe:))

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Aztán persze megint csak a sarki fény marad az unalmas éccakákra….

 

 

 

 

 

 

 

 

Kell mindig egy keveset emészteni, mielőtt buhogna az ember, mégsincs mindennap karácsony, meg déli verő, nem csak móka kacagás, meg aranyásás és Yukon men az élet errefelé.

Valahol ott ért véget a móka, hogy hazajöttünk a bejgli emésztésből, kifizettük a pluszkilókat a jöpülőn és megérkeztem az “ordas” télbe. Ez eléggé relatív a helyi viszonyok szerint, mivel január második hetében fürdőgatyás idők voltak, laza -10- -15 fokokkal, amit errefelé jacuzzis kerti partikkal, rövidgatyás “bevásárokkal” zajlik. Morcos is voltam, hogy mAlacka, tél kellős közepe, az orrom sem fagy össze rendesen, sarki fény se, itten átb..ás van rendesen, kérem szépen.  Gondolom ez lehetetett s a lelki háttér, mert hétvégére már olyan “kellemesen” beteg voltam, ahogy kell. Szüttyögés, levertség és ami hozzá tartozik. Még az óhazai otthonlét alatt megint sikerült néhány világmegváltó tettet véghezvinni, ez fokozta a a hangulatot, hogy a visszarázódás alatt előjött, hogy vagy a fagy, vagy a mágneses deklináció (magnetic deviation, ahogy az FAA szereti) teszi, de nem arra haladunk, amerre szeretném…

De haladjunk sorjában…

Ahogy a jó gazda szereti, végigjártuk a jószágot, megkérdeztük a számadó juhászt (támadó juhászt..:), ugye Rántotta?), hogy mi, miként alakult, míg valahol napkeleten dolgoztunk, ööö kerestük a tutit? Mint várható volt, nem sok minden történt, végül errefelé is karácsony volt (ja, elfelejtettem a télapó.., polkorrektilag), s más. A hullaadományozó papírok még mindig valahol járják útjukat a bürokrácia általam nem ismert útvesztőiben (ráérünk, lassan csak egy éve problémázunk rajta..), a berendezésekkel meg foglalkozgatigolgatnak. Amolyan kedves amerikai módon (a hangom addigra elment betegségileg), tehát valami bűbájmosolygással megkértem Megant, az asszisztens lejányzót, hogy akkor beszéljük meg… Mint kiderült az hullaadományozással az a helyzet, hogy le kell menjünk még egy körre a klinikákra, a telepre (ahol esetleges elaltatás történik) és meg kell beszélnünk pár apróságot (lefordítom: rágjuk a habosra pépesített gittet). Már van szép színes, öccáezerkilencven fotós kiadványunk, 3 bizottság által jóváhagyva, de még meg kell beszélni.. Lementünk, jött velünk az egyik kórbonctanász kolléganőm is, aki egyébként telepegészségügyet is okít (állathigiéna, mifelénk) és még volt hála a magasságosnak néhány ötlete.. Ketten rugdostuk az asztal alatt hogy ne most (az utóbbi 4 hónapban csak hetente olvasta végig a kis színest…), szóval az eredmény az lett, hogy még egy kört kell futassunk a bizottság előtt… Ez annak fényében nem kissé szórakoztató, hogy ez megint legalább egy hónap.. De, mint kiderült, már február közepére meghirdettek egy continuing education rendezvényt:) Ez amolyan továbbképzésféle (te haver, gyere: nem dicsekvésből mondom, de áprilisban vetettem fel az ötletet, hogy kéne valami hasonlót csinázni…), elhívunk valami ismertebb kollégát, aki valami fontos kérdésről mesél. Mint minden egyéb, ez is úgy történik, hogy a kedves intéző néni stikában leszervezi, majd eccercsak bejelenti.. Most egy hete derült ki, hogy van már 18 jelentkező, akik gyakorlati sebészeti kurzusra jönnek…. Hirtelen lenyeltem a kezemben tartott feketemacit, hogy akkor ezt most hogyan, miként? Honnan szerzünk 18 emberre való tetemet legálisan? Merthogy gyakorlati képzés, mégse a balettban ugrálunk.. Lucy? Tőlem… Áldom a szerencsémet, hogy néhány dolgot tesztelgettem, volt 2 tetem a hűtőben, amiket 2 hónapja színtartó fixálóval balzsamoztam (ez szerencsére flexibilis is), plusz, hirtelen a főnököm is aktivizálta magát és sok hótömböt megmozgatva előkerített még ezmegazt. De, mán elnézésileg vagyok, ez tényleg így fasza? Amolyan önjárásilag kell mindent szervezni? Kiderült, hogy a meghívott előadóval le van zsírozva, hogy előtte amolyan tájanatómia jelleggel elmesélem a terület képleteit. Nem azt mondom, hogy nem megy a térd-, csípő, könyökízület hirtelen, de nem árt valami összekapottság, mivel összevissza másfél óra van rá, gyakorlati bemutatóval… Szóval van még mit javítani az együttműködésen…

Közben lejutottam a zsírtalanító honába is, a raktárba. Az első benyomás a hanyattesés volt… Ha itt valaminek nekiállnak hivatalosan, akkor nem a bélsárral tekéznek (mármint nem szarral gurítanak, ahogy Kornél mondta volt), hanem akkurát, teljes department építi a szebb jövőt. Amikor októberben lementünk a raktárba és odaböktem a sarokba, hogy akkor oda lokalizáljunk, még nem gondoltam, hogy ebből mi lesz. Amikor 3 hét múlva szemben találtam magam egy project manager-el, illetve egy 4(!) mérnökből álló csapattal, már éreztem, hogy komolyság van…. Most megláttam, hogy ezek mit építettek, háááát, fogtam a fejem, hogy ihaj. Veszélyes anyagot forráspontig hevítő berebdezésről van szó… Komplett acélborítású gipszkarton válaszfalak, kétszárnyú acélajtó, olyan szellőzőberendezés, ami a kinti -40 fokot úgy forgatja meg egy óra alatt 12x, hogy bent 32 fok van (Tomika, csak neked, Celsius!!)… Olyan kapcsolószekrények, hogy a komplett SDI-t levezényelném vele.. Csendben kérdeztem a project menedzzsert, hogy te ez így mennyi eddig? Azongya, 65 és 80 ezer dállár…. Még nem álltunk neki a villamos és gépészeti munkáknak… Az is megindult, David, a hűtős szaki már egy hete dolgozik rajta, hogy a két hűtőegységet átalakítsa helyi szabványra. Ez úgy néz ki, hogy van a gépnek két hűtője. Az egyik a hűtővizet csinálja, a másik az esetleges maradék oldószergőzt fagyasztja ki a kilépő levegőből. Ebből, ez utóbbi “eszi” a 60 Hz-et, ez maradhat. A vízes hűtőt ki kell cserélni, Szerencsére még októberben kukáztam egy kétszer akkorát, mint ami eredetileg a sajátja volt, csak az nem fért rá a keretre. David elég önjáró, bizonyos dolgokban, de van amibe meg olyan, mint egy ötéves. Jelesül a fél négyzetméter alapterületű aggregátot perszehogy pont az oldószerszivattyú alát akarta berakni, ahol elvileg majd a kannák állnak.. Máskor meg egy darab 12-es meneten két napot lamentál, hogy ez hány24/74,56-harmickettedes? Amúgy is az agyamra megy a különböző szabványok kezelése… Amikor simán mérhető lenne egy átmérő, hogyaszongya 0,2 mm, erre kiderül, hogy az 1/32 vagy mittomén mennyi (majd wikiTomi megmondja). Ja, és akkor David Angliában kezte a szakmát és rosszabb pillanataiban imperial mértékegységben számol… Szóval, teljes káosz. Mondjuk 2 napja, amikor már megint amolyan fikázásilag emlegette az európai szabványt, csendben megjegyeztem neki, hogy aranyom, ez amin te dolgozol, immáron két hete, ezt otthon Somogyban Vass Gyuri bácsi 2 nap alatt csinálta meg. Úgy, hogy kettőt kérdezett, majd a végén annyit mondott, hogy zöld gombbal bekapcsol, pirossal ki. Majd két nap núlva kijött leellenőrizni. Akkor pár órára csend volt.. Már csak az elektromos kábelek bekötése van hátra, egy új szakival. Szóval, a kendácsszakkörből még van hátra pár kanyar. Pláne, hogy az elektromos szaki már nézte a kapcsolószekrényt és a bennne található 50 Hz-es cuccokra simán rámondta,hogy jó lesz az úgy is:)…. Mint tudjuk, az elektromos cuccok füsttel mennek. Ha kijön a füst a dobozból, nem megy tovább. Remélem a füst bent marad… Ha ez megvan, jöhet az oldószeres tesztelés, amit már megrendeltünk, a héten ide is ér. Feltöltjük a hőközlő olajjal (ami már itt lakik vagy egy hónapja), majd nyomjuk a gombot, a füstöt bent tartjuk, mint említettem.. Ha mindez megvan, jön egy bizottság, aki jóváhagyja a berendezést és minden egyéb kiegészítő dolgokat hozzá, magyarul UL listed (ez amolyan TÜV, ha jól értem) lesz a cucc. Azért megtettem mindent, hogy gördülékenyen menejenek a dolgok, mert a létező összes igazolást beszereztem az oldószerről. MSDS (material safety data sheet), az összes nem éghetőségi bizonyítványt (addig rágtam az oldószert készítő cég fülét, amíg az összes tesztet el nem végezték és a pöcsétes papírokat el nem küldték). Utána még leültem egy skype-os távkonferenciára a főmérnökükkel (elég sok hasonló berendezést építenek, szervízelnek) és végigvettük a gép legapróbb részleteit is. Akkor azért jaól esett, hogy nézi az adott képet a faszi, majd megjegyzi, hogy ehhez akkorkéne egy olyan szabályozó, hogy, mire mondtam neki, hogy várja meg a következő képet, mert azon magyarázom majd éppen, hogy az adott folyamat miként van szabályozva. A vége az lett, hogy annyit mondott, hogy hasonló faszán megtervezett és szabályozott cuccot még nem látott:) Azért hízott a májam, hogy a kis állatorvos mit rakott össze a jóbarátokkal…

Ha ez készen lesz, bízisten elmondok egy imát a csandai szűzanyának és elmegyek apácának legalább egy hétre:))

Szóval, relatíve nagyon jól haladunk, Megan minden nap boldogan újságolja, hogy már mennyit haladtunk.. Igen, ahhoz képest, hogy ezt a nulláról indítjuk igen, de ahhoz képest, hogy ez egy éve már működött, nem igazán:)

Amikor az életemért küzdöttem a légcsövemet és egyéb légutaimat marcangoló életveszélyes kórozókkal, valamelyik nyomottabb pillanatomban a nemrég megrendezésre kerülő partin odasírült mellém az egyik fontosabb kollégám és hasonló lelkesen elkezdte, hogy már milyen szépen haladunk és szinte a szökési sebességgel haladunk a naprendszer külső öve felé. Visszaszámoltam, úgy 120000000-tól kezdve és csendesen elmondtam neki, hogy azért vannak még tennivalók… Jelesül kénytelen voltam felismerni, hogy tényleg azt gondolják, hogy egy ember csinál mindent: ír előadás anyagot, készíti a gyakorlati anyagot, játszik boncmestert, ír grant-eket, fúr-farag csontvázakat és még kisgyermekeket is pesztrál, ha a médiamegjelenés kívánja. Meg kérdezte, hogy akkor ki segített az éves jelentést megírni? Mondtam, senki. Hogyan fogadták el? Mondtam, simán, Na, ekkor öntötte le magát a kéksajtos mártással. Merthogy azt nem is tehetem meg egyedül. Mert kell legyen egy belső mentorom, aki egyébként kicsoda? Nem tom, mert senki nem mondta. Na, a vége az lett, hogy 3 nap múlva egy elég szép megbeszélés kerekedett, ahol kiderült, hogy mint kis bocikat a legelőre, minket (mármint az újonnan érkezetteket) ideraktak, azt majd lesz valahogy. Talán végre megértik, hogy ha komolyság van, akkor az nem csak úgy megtörténik majd magától, hanem kell némi közös tevékenységet végeznünk érte….

A másik! Jaj, gyere, haver, képzeld el, lálálálá. Nem dicsekvésből mondom, de nagyon kitoltam magammal.. 3 hete, átmentem egy rövid csocsizásra az MR-t felügyelő nénihez (az imaging center vezetője), aki nagy örömmel újságolta, hogy akkor holnap átmegyünk a kutatási dékánhelyetteshez, mert meséljek már neki a “hagymázas” képalkotós elpékzeléseimről. Másnap kaptunk 20 percet (ez volt kedden), hogy elmeséljem, miként is lehetne egy CT-t használni az egyetemi kutatásokban. Itt mondok köszönetet mindenkinek, akitől sokat láthattam, tanulhattam az elmúlt évek során az Intézetben, Kaposváron vagy máshol, hogy legalább halvány fogalmaim vannak a témában. A jóember azt mondta, hogy hajrá, akkor pénteken úgyis itt az egyik pályázati határidő.. Ami egy 400.000 dálláros keret, ez az első kör arról szól, hogy az egyetemről melyik elpékzelést fogják támogatni. Ez amúgy is “csak” 4 oldal (white paper), aminek tartalmazni kell a hogyállunkaminekkell témával kapcsolatban zanzásítva mindent, illetve egy kbamennyibekerül kérdést is tisztázni kell benne. Ez kedd délután 3-kor volt… Amikor kijöttünk, azt hiszem sütött a nap, de elég borúsan láttam a jövőt. Péntek délelőttig körbejárni mindenkit, rábírni az együttműködésre, úgy, hogy még el is magyarázzam neki, hogy miért jó (a CT az itt valami röntgen gép, ami meg úgy is van a kórházban, mer’ a múltkor is amikor eltört a gyerek keze láttam valami felvételt..), meg beszerezni az árajánlatot pár cégtől, a Mozart és a mindjárt kapcsolom, de nincs itt, meg örülünk a hívásának, majd visszahívjuk rendszerben. Ez kb. olyannak tűnt, mint egy Újpest-Fradi B-közép baráti sörözést és habpartit összehozni két nap alatt. Megírtam a vájt pépört, aztán jól el is felejtettem. Na, múlt csütörtökön beslisszant a főnök bácsi, mielőtt hazament, hogy ne tudjak róla, de ez a pályázat megy majd tovább…. Szal, ha minden igaz, megírjuk most már az éles pályázatot és ha minden igaz, még a végén CT lesz belőle. Majd Örsike Diagnostic Center lesz a neve:))

Szóval relatíve jól haladunk:)

Némi meggyőzést követően sikerült rávennem a “főnökömet”, hogy elengedjen Eszpánnyába, egy plasztinációs kurzusra. Ez az a tartósítási eljárás, amit Günther von Hagens fejlesztett ki, lényege, hogy a testszövetekben található vizet mindenféle műnyanyagokra cserélik, így örök élet, plusz 3 nap az eltarthatóság. Szinte az összes orvosi, állatorvosi egyetemen megtalálható (már ahol van rá pénz és idő, mert elég macerás folyamat). Szerintem mindenki hallott már a Bodyworlds című kiállításról, ahol mindenféle extrém módon preparált emberi és állati testek láthatók plasztinálva, különböző pozitúrákban, néha már a hülyeség határait súrolva. Csendben megjegyzem, hogy az eljárást a Tanszergyárban már a hatvanas évek végén kikísérletezték, csak elsikkadt a sok egyéb más mellett.. Ismertem a jóembert, aki részt vett a munkában. Amolyan egyik szemem sír a másik nevet formában indultam el, mivel Fairbanks-be végre megérkezett a hav, az előző részben már lihegtem róla, mennyire gyönyörű lett minden. Meg kíváncsi is lettem volna a legrövidebb nap, legalacsonyabb napállására, de aztán eszembe jutott, hogy lesz helyette déli verőfény és tartószél, ezután már könnyebb volt az elválás..

Igazi kéjmámor volt Murszhiába (Murcia, csak próbálom elég pöszén mondani) eljutni. Fairbanks-Seattle-Atlanta-Madrid-Murcia, csak ennyi átszállás, reptéren fetrengés (voltak 14 órás várakozások is), mire az éccaka közepén megérkeztem a szállásra. A mihez tartás végett: Amíg nem hagyjuk el kis hazánkat és nem járunk nyitott szemmel a világban, mindig azt halljuk, hogy mer otthon minden szar (de szar itt élni, a’la Belga), meg otthon senki sem beszél semmilyen nyelvet, meg különben is, mi vagyunk a húdehajde suttyók. Onnan kezdve, hogy a jöpüjő kerekei érintették a madridi betont, a spanyolon kívül más nyelv nem létezett. A reptéren legalább előfordult 1-2 ember, aki legalább pár szót beszélt angolul (tudom, rohadjak meg, hogy nem beszélek spanyolul), de onnantól, remény sem volt. Értem ez alatt az egyetem szinte összes alkalmazottját és diákját is…. A diákszálló gondnokának éjfél körül lebáboztam, hogy mijáratban, lett szoba is, öröm a köbön, végre lehetett rendes pózban alukálni.

Másnap rögtön neki is ugrottunk a mekkora a vákum, a mennyi az aceton, mekkora mélyfagyasztó, milyen formalim, hány preparátum témájának, az egész workshop nagyon jól volt megszervezve, minden ment, mint az ágybasz…s. Délelőtt előadások, olyan emberek meséltek a legapróbb trükkökről, akik a technika kifejlesztésében is részt vettek, éveket dolgoztak von Hagens bácsival, illetve már 25 éve ezzel foglalkoznak szakmányban. Minden elő volt készítve, bármit ki lehetett próbálni, fotózni, nézni. Azért a kisördög belém bújt, meg néha hátul a tekervényeimben felhangzott az “igen, azt azért nem lehet” alaszkai kórus.. Az előadásokban sokszor elmondták, hogy ezt itt meg lehet csinálni, de pl. itt és ott, az ilyen-olyan előírások miatt miért nem. Már látom magam előtt, a helyi munkahelyi biztonsági erőket, amikor előadom, hogy akkor 30-40 gallon acetonnal szeretnék egyszerre dolgozni, rákötve a vákuumra, mindezt egy mezei mélhyűtőládába pakolva, bent a laborban, illetve egy perisztaltikus szivattyúval acetonnal szeretnék szerveket mosni, csak úgy egy vödörben. Ah, persze, ezek után még le is desztillálnám, hogy ne pazaroljuk a drága matériát. Ha hozzáértők is olvassák, igen az aceton tűz- és robbanásveszélyes. A benzin is, mégsem szaladgálnak tűzgolyóvá vált autók naponta a városban. Normál paraszti ésszel, értelmes hozzáállással is lehet bánni ezekkel az anyagokkal, nem csak n+1 teljesíthetetlen (és értelmetlen) előírással. Sok helyen foglalkoznak a világon plasztinálással, eddig összesen egy alkalommal fordult elő baleset, amikor valaki a nyári 40 fokban a nyílt tűzhelyen, egy félig nyitott bidonban desztillálta az acetont. Na, az csörömpölt egy kissé..

 

 

 

Azért az megnyugtatott, hogy korróziós készítmények terén a fijuggal mi sokkal szebbeket csinázunk:)

 

 

Előző menetekben már mintha említettem volna, hogy az Újvilági gasztronómia nem a kedvencem, mármint ami errefelé található… Ezek után Spanyolhonba megérkezni, maga volt a kéjhömpöly. Az egyetemi büfé(!), ami ugyanabban az épületben van, mint ahol a workshop volt egy kis családi vállalkozás, 5-en csinálják. Ehhez képest olyan volt a választék, mint a legjobb helyeken. Reggel már pékségorgia, szendvicsek mindenféle verzióban, de nem amolyan ámerikai puffasztott kenyérből, tartósítószer-cukor-só-brutálcsípős ízetlen felvágottal, hanem jófajta spanyol sonkával, olívával, vagy szardellával, polippal és még ki tudja mivel. Nem csoda, hogy már reggel elég sokan vannak, de az igazi menet dél körül indul. Olyan konyhát csinál a mami, hogy bár az egyetem 25 perc villamossal a városból, sokan ide járnak ki kajálni, még úgy is, hogy kb. 1 órát kell néha várni. Aztán nem is említeném az esti “hivatalos” vacsorákat, ahol megint olyan gasztromaszturbázis volt, amit itt eddig sehutt se..

El is szaladt a 4 nap, mint a pillanat, ott álltam szombat reggel, hogy akkor most mit csináljak még 2 napig, mert csak hétfőn megyek tovább hazafelé. Persze, ez csak amolyan költői kérdés volt, mert nem hiába cipeltem át a fél világon a cájgot, hogy Eszpánnyában ne tudjak mit kezdeni a verőfénnyel és déli szelekkel:)) Két telefon és már 11-kor felvettek a helyi erők, aztán irány Alhama de Murcia, amolyan rendes kis délies gerinc, tizenhúszon km-el délre. Lent a talajon semmi szél nem volt, de szerencsére fent már orcára fújt, verőfény és 26 fok:) Azért jó kizsfijúként megvártam, amíg az egyik lokál orca eltolja, aztán terítettem és “repülni hív a magas ég”. Nem volt az a hűdehajde idő, inkább csak lejtőzés, de a fairbanksi nihil után maga a mennyország. Molylepkéztem összevissza vagy 2 órája, visszaszállogattam, amikor láttam, hogy eccercsak mindenki lent van a leszállóban és integetnek. Tiszta az idő, no para, akkó meg minek szálljak le, de hátha valamit tudnak. Kiderült, el kell menni kajálni.. Az eddigiek alapján nem kellett kétszer mondani, bementünk valami sima kis kocsmának tűnő helyre, de ahogy elnézem, elég nehéz mellényúlni kajailag arrafelé:) Némi kérődzést követően vissza a starthelyre, aztán tologattuk naplementéig. Háááát, soha rosszabb szakmai kirándulást:)))

 

 

 

 

 

Hétfőn nekilódultam, hogy hazaérjek kis hazámba, csak előtte még végig kellett fetrengeni a madridi repteret, mert ott kellett töltenem az éccakát. Azért az amerikai repterekben az díjazom, hogy a legtöbb helyen van süppedős szőnyegpadló, ami nem töri annyira az embert és kissé melegebb, mint a kőpadló… Mindegy, valahogy kibírtam, utána már csak Münkhenben (München, csak hát közeledünk kis hazánkhoz nyelvileg:) még 4 óra és kedd délután végre hazaértem Bugyimpestre. Mielőtt hókon csapnátok, hogy minek tekeregtem ennyit, mé nem valami közvetlen Bráneres járattal jöttem, hát akkor azért, mert amekkora csomagjaim voltak, ez elég sokkal olcsóbbra jött ki. Ugye Lukas? Remélem legközelebb egy komplett alvázat, 5 felnivel kell hozni….:)

A szokásos, rendes Liliom örömök, másnap egy babás Tamp and Pull, Pícsörrel reggel, ahogy illik. Azonnal átjárt az itthon legjobb lenni érzés:).

Az események ilyenkor mindig felpörögnek, szinte érzem, hogy alig jöttem meg, mindjárt fordulhatok is vissza, szóval sűrű a tennivaló. Volt karácsonyi intézeti rendezvény, annyira jó volt viszontlátni a kollégáimat, örvendeztem nekik.

Még valamikor október vége felé megtalált a magyar motoros vitorla szakszóm, imádkoztam is, hogy ne a szokásos november-decemberi szutyok ködös idő legyen, amíg otthon vagyok. Nappali VFR-re nem épp a december vége, január eleje a legalkalmasabb időpont, de ebből kellett kihozni, amit lehet. Szerencsére volt néhány nap, amikor adta az idő, Évát meg a Lupust szinte már az első napokban sikerült megreptetni. Zeller is hál’Istennek bírta a kiképzést, aszonta, hogy ebből még jöhet:)

 

 

 

Volt lukra futás is, amikor Jenő Urat kirángattam a reptérre, hogy menjünk, de mire kiért olyan ordas oldalszél lett, hogy azt mondtam, ezt most nem vállalom, csak a Rudival, mivel az ő tapasztalatával ez megoldható, de “egyedül” nem lenne szerencsés. Ebből lett egy röpke Jakab-hegyi oda-vissza kör. Felszállás után kérdem a Rudit, na, hova? Mutasd meg, hol szoktatok repülni ernyővel Pécsen, aszongya. Elcsattogtunk a kertek alatt, a hegy emelt rendesen, igaz ezt ernyővel nem lehetett volna vállalni, mert kb. 40-50 km-es szél fújt.

 

 

 

30.-án volt egy kis évbúcsúztató a reptéren, mire kiértem, Bogyó meg a Rudi amolyan szeretünk mindenkit hangulatban volt, Bogyó még arra is képes volt, hogy elmenjünk egy körre a Falkéval, a város fölé. Pont aznap már elég hideg volt, amolyan határeset, nem is tudtunk eléggé fűteni a kabinban, kb. fél órát lehetett tekeregni. Nagy öröm volt vele repülni, há hogyaviharba ne, amikor ő tanított vitorlával repkedni:) Persze nem feledkezve meg a többiekről sem!

 

 

 

31.-én megvolt a “kötelező” Szársomlyó mászás, a térdig hóban. Néztem is, mi ez a fehér cucc, még sosem láttam ilyet… Kissé szomorú volt, hogy csak hatan voltunk ott. Igaz a Viliék előtte voltak fent. Régebben ilyenkor szinte mindenki ott volt a hegyen egy kis pezsgőzésre… Mindegy, megnéztük a starthelyet, volt koccintás, ahogy kell.

 

 

Görbe mester is előbújt, nem láttam már sok éve, örültem is neki, mint az afrikai óvoda a hóesésnek. A nap végén lekeveredtünk a Koko vendégházába, Nagyharsányba. Amikor a Lupus felhívta, hogy a Görbe is jön velünk, lehetett hallani a hangján kis remegést, mert éppen fizetővendégeknek tartott borkóstolást… Az elején, amikor Görbe bekapcsolt, lehetett látni némi kérdő tekinteteket, de kábé egy óra múlva már mindenki vinnyogott a röhögéstől. Hiába, ezek ketten olyanok, mint a neutronforrás és a kritikus tömeg. Ha beindulnak, nincs megállás a “hülyeségben”.

 

A napok rohantak, de szerencsére még volt egy bojt a sipkán. Január elején volt egy inverziós nap, amikor Zellerrel nekilódultunk és simán ki lehetett emelkedni a szutyokból, majd elénk tárult a befagyott Balaton, a Balaton-felvidék az összes hegyével. Csak annyi jutott eszembe, mint a költő is mondta: “Mit nekem, te zordon Alaszkának fenyvesekkel vadregényes tája. Tán csodállak.. Lenn a Somogynak Zselices vidékin, ott vagyok honn..”

 

 

 

 

Aztán csak Szécsi Pálként tombol már a messzi távol…

Boldog Új Évet belétek!

Hétfőn leesett a hó… Amolyan rendesen, szerdán reggelig tartott, néha már kellemetlen volt, annyira szakadt. Voltam már Alaszkában télen (az első interjú februárban volt), de az csak egy hét volt, inkább a rángattak ide-oda, mint a bizonyos pelenkát, feldolgozott bébiétellel… Végre minden gyönyörűségesen fehér, fagy, ahogy kell, a folyók párállanak, minden, ami kissé melegebb és füstöl, gőzöl eregeti a párákat, amik összevissza szállnak. Jó, tudom, hogy nem voltam még itt eleget, de ha nem bent ülök a gép előtt, csak kapkodom a fejem, hogy ez a sok gyönyörűség hogyan lehet? Közben a nap meg egyre alacsonyabban jár, csak fél tizenegy körül jön fel, de 3/4 3-kor már le is megy, az összes árnyalatot elővarázsolva, a kéktől a rózsaszínig. Szóval, a lihegés végére érve: szerelmes lettem az alaszkai télbe:)

Valamikor 2001 telén a Hargitán járva a tesómék kutyájával, éjszakánként, a térdig érő hóban, eszembe jutott, hogy a tél se rossz, csak kell hozzá a hav. Ha van hó, akkor tényleg odab… Itt, szerencsére van hó rendesen, általában meg is marad, áprilisig (néha májusig), plusz még hozzájön a fényjáték, úgyhogy Pícsör, el kéne kezdeni csomagolni a szettet:)

Na, valami komolyabbat is toljunk, elég volt a lihegésből mára. A múlt heti rókák és a préri farkasok koponyái el is készültek, hála az enzimes macerálásnak. Volt akkora mákom, hogy az összes állat pont megfelelő korban volt, így a gumifény (alá Lali) segítségével sikerült robbantott koponyákat gyártanom. Így a koponya minden egyes csontja önmagában nézegethető. Valahányszor ilyet csinálok, rá kell csodálkoznom, hogy mekkora találmányok vannak a természetben. Ahogy egy koponya össze van rakva, a különböző csontok alakja, egymáshoz való viszonya kivan találva, idomulva a funkcióhoz, az nem csak úgy leesett a sok próbálkozásból.. Plusz még mindehhez valami olyan szépség is társul, ami annyira élvezetessé teszi a dolgot, hogy fel sem tűnik, hogy előtte mit kavartam a “trutyiban”. A csontok további sorsa egyelőre top secret, de ha végére érek a tervnek, ígérem megmutatom. Csak addigra pelenka, mert boka lefo..ás lesz a vége.

Közben kisebb palotaforradalmat robbantottam, mivel kedden már annyira tele volt a mindenem az igen, de miért nem, és az azt hogyan nem beszólásokkal, hogy egy kissé élesebben reagáltam az x.-edik ilyen protokoll kell, az amolyan online tréninghez témára. A szomszéd odúban ülő kolléganőm is hallotta, átjött és mint a túlnyomás alatt lévő palackból ha kiszabadul a gőz, elkezdte ő is mondani a magáét. Hallgattuk vagy negyed óráig és jé, pont ugyanazokat kifogásolja, amiket én. Átmentünk a harmadik kolléganőhöz, aki szintén áprilisban érkezett, na ő nem volt annyira finom és úrias. Kissé élesebben fogalmazta meg az észrevételeit. Kérdeztem, ezt eddig miért nem? Mert azt hitték, csak az ő személyes problémájuk, hogy nem értik a rendszert… Tegnap volt egy elég részletes megbeszélés a főnök bácsival, hát, néhány változtatást be kell vezetni….

Közben éppen csomagolok, mert indulok “spanyolba”. Murcia-ban lesz a plasztinációs workshop (a francba:)), muszáj mennem. Nem akartam, de hát muszáj lesz. Onnan már csak pár lépés kis hazánk, kiskarácsony, újév, egyebek. Az új évben, remélem több fotóval és állattal folytatjuk a mókákat.

Addig is mindenkibe a legjobbakat és a kiskarácsony, meg a bulldogságos újév!

Vegák, széplelkek és cukimuki utyuli-kutyuli poszttolók ez nem a ti bejegyzés’tek lesz:)

Kimberlee néni “beváltotta a fenyegetését” és kb. 2-3 naponta jelentkezik valamiféle állatokkal, hogyaszongya: ha van időm, kocogjak mán lefele a Fish and Game-hez, hátul az ajtó mellett a dobozban már megint van egy szeretetcsomag. Eleddig kaptam tőle: egy bölényfejet, illetve 2 bölényszívet. A fejet már megtisztítottam, a fagyasztóban várja, hogy megküzdjek az egyet előre, ötöt hátra hivatalos hozzáállással és végre beüzemeljük a macerálót. 4 darab vörös rókát, valamint 2 prérifarkast (ebből egyet autó ütött el). Illetve 14 darab valamilyen kacsát.. (ez utóbbiak nem tőle jöttek, hanem sokáig itt tartották az egyetemen, csak most elaltatták őket)  Azoknak, akik nem mindennap csontvázak és koponyák “főzésével” töltik az idejüket, elárulom, hogy a maceráló tulajdonképpen egy “normál” nagykonyhai villanyos levesfőző (alias Kochkessel), csak persze meghekkelve. Nem gőz benne a hőátadó közeg, hanem hőközlő olaj, lehet benne keringetni a cuflát, meg elég pontosan lehet szabályozni a hőmérsékletét, mivel nem főzzük a csontokat, hanem enzimmel MACERÁLJUK. Azok meg nem szeretik, ha összevissza ugrál a hévmérséklet. Szinte minden normális preparátor könyvben azzal kezdődik a csontos fejezet, hogy nem kifőzzük a csontokat, mert azzal tönkre is vágjuk őket, hanem szépen lassan le- és kimaceráljuk róluk és belőlük a szerves matériát.

Ez persze azzal jár, hogy csecsebaba szagok terjengenek mindenfelé. Mondtam is a jóembereknek, hogy: “nem ígérhetek mást, csak vért, macerálást és büdöset”. Gusztáv a megmondhatója, hogy ezek a szagok ráadásul nagyon jópajtik, még haza is kísérik az embert:). Az egyik legrészletesebb svájci könyv azt írja, hogy papainnal macerálni annyit jelent, hogy az a ruha, amit ott használsz, soha másra nem lesz már alkalmas. A gyűröttebb fejűek ott a Rottenkiller ucca környékén még emlékeznek rá, amikor az Anatómián beröffentettük a gépet, egész a Rózsák teréig terjengett a szag…

Az inkubátor meg persze olyan, mint egy hisztis tyúk, hol ezt csinálja, hol azt. Olyan érzékeny a drága, hogy ezredmilliméteres tekerés a hőfokszabályozón jelenthet bármit. Márpedig a Biodur-nak (az egyik korróziós készítményekhez használt anyag) nem mindegy, hogy 62 fok vagy 72 fok. 62 fokon szépen megy a rohasztás, 65-től felfele, összeugrik minden, mint a szivacs.. Szóval, a szegény alaszkai anamókust még az inkubátor is húzza:) Egy kutyakoponyát csináltam már hetekkel ezelőtt, feltöltöttem az ereket, a hűtőben árválkodott, vízben, most jutottam el odáig, hogy üres lett a zinkubátor, nosza beleraktam a cuccost. Hát, asszem a Biodur-t nem használom a fejekhez többet. Vagy kicsit jobban meg kell dolgozzam, töltés előtt.

Miután hétfőn volt egy pályázat leadási határidő, addig nem igazán tudtam “kedvemre játszani”, így maradt a hét második fele, hogy szép lassan feldolgozzam az állatkákat. A bölényt simán koponyának tartom meg. Szépen megtakarítottam, a nyelvcsontot is lepucoltam, kimostam az agyát (mondtam, hogy belemegyek a részletekbe). Ez utóbbi elég fontos feladat, mivel az agy majdnem 70%-a zsír és ha van valami, amit nem szeretnék a csontokon-ban látni, az a zsír. Eleve nem szép, mert foltos lesz. Másodszor, ha csontvázat készít az ember, sok mindent lehet ragasztani, de zsíros felületet semmivel sem. Harmadszor, a zsír szeret bomlani, mindenféle zsírsavakra, amik viszont szép lassan tönkreteszik a csontokat. Ezért építettem a zsírtalanítót, amire majd még visszatérünk.

Nekiálltam a bölényszívnek is, de megint előjött a nemagyarázzámán, há ezt csinálom gyerekkorom óta faktor. Amikor szóltak, hogy el kell altatni az állatot és szétkapják, mi kéne?, akkor mondtam, inkább odamegyek és kiszedem. Ó, azt ők nagyon tudják, nem kellek, mert hát ők mióta világ s három nap ezt csinálják. Na, csak mindkét pitvar, illetve a conus arteriosus (a jobb kamra utolsó, tölcsérszerű része, ami majd a tüdőartériában folytatódik) volt rommá “baszva”. A vesék, egy csokoládés takonyként érkeztek meg. Mert azt is tudják… Alaszka, hideg van odaki’. A legtöbb outdoor állat akkora bundát növeszt, hogy vígan elvan a -50 fokos, tornádóban is. Csak ez szigetel visszafelé is… Mármint elaltatták az állatot, hagyták bőriben, a testhő, meg a szigetelés miatt megreked és gyakorlatilag megfőzi a belső, parenchimás szerveket, mint pl. a vese is. Szóval, korróziós készítmény smafu, maradt a bölénykoponya, majd ha macerálás, stb..

Már örültem, hogy majd akkor a kacsákból de szépet alkotunk. Na, kacsák, mint kiderült, csak 3-szor voltak lefagyasztva, ergo az erek használhatatlanok. Próbálkoztam megtölteni őket, de nem volt leányálom.. Repedtek, szanaszét folyt a matéria, maradt a csontváz. Most megpucolva ott áznak egy vödörben, mind a 14. Hát, nem akkora szórakozás téli “bundában” lévő madárkát takarítani. Még most is a kis pihe-puha tollacskákat szedegetem a boncteremben, a szekrény tetejétől kezdve, a szellőzőrácsig mindenhonnan… Két szívvel azért megpróbálkoztam, de sajnos csak részeredmények születtek. Jobb oldal, mély ág, bal oldal, ramus circumflexus, de több sajnos nem.

Jöttek a rokkák. Abból volt 4 csomag, örvendeztem vala, hogy majd de fasza lesz, fejkorrózió, s egyebek.  Hááát. Mivel csapdákból jöttek, mindegyiknek át volt vágva a nyaka. Na, akkor majd csontváz, s koponya, meg egyebek. Elkezdem takarítani, mindegyiknek ott egy apró lyuk a koponyáján, hát persze, hogy fejbe lőtték őket légpuskával…  Maradt összesen 2 szív, amit megtöltöttem , majd ha kijönnek a sósavból, meglátom mit alkottam..

Szív, becsövelve

A múlt héten teszteltem a formalinmentes fixálást egy rénszarvason. Macskára, kutyára jó, kíváncsi voltam, mit tud valami nagyobb testű állatkán is. El kellett altatni egy rénszarvastehenet, nosza toljuk bele a matériát, nézzük meg mi leszen belőle. A pumpa, amit kreáltam, kitűnőre vizsgázott (nem mondtam el senkinek, hogy nem UL-listed, hanem mérgemben hekköltem 120 dállárból, Home Depot-s cuccokból). Simán elkérnek 2500 dollárt egy ilyen balzsamozó szivattyúért…

Háát, ahogy elnézem Mitulát báti járgányában egy henger kiment simán, remélem addig pótolja az öreg valahogy:)

Hétfőre “összehívtam” egy megbeszélést. Történt ugyanis, hogy a múlt héten, pénteken le kellett mennem a “Marikába” (Marika road), ahol van az egyetemnek egy “raktára”, ahova majd a zsírtalanítót telepítjük. Addig remélem megvan a sztori, hogy idehoztam (hoztuk) a berendezést. Csodálkoztam is, hogy ebbe a csodás országba, ahol a WC-papírra is Háború és békét kell nyomtatni, hogy felő- re, lerő- fe’ töröld, vigyázz dörzsöl, jaj, néha meleg lehet, stb. nem kell 2milliónégyszázezer oldalas dokumentácijá, hogy mi a rák ez… Pedig, 6kW-al fűtünk valami oldószert, ami akár tűzveszélyes is lehet, plusz mindenféle egyéb ketyere, szóval, nem pöttyös lányregény.. Áll ott egy mérnök, néz rám, mint egyszeri reb Jákov a szalonnára, hogy neki most akkor valami olyan köré kell valamit terveznie, amiről lövése sincs, hogy micsoda. Mondtam, sztoj, ribjátá! Elvileg minden információt már elküldtem. Nekik nem! Ja, hogy nem jutott el hozzátok…. Szóval a képlet az, hogy a mérnöknek tényleg olyan valami köré kell terveznie egy helyiséget, amiről asse tuggya, eszik-e vagy isszák… Ez így eléggé gáz, szerintem is. Akkor majd hétfőn megint elmesélem majd 300x-adszor, hogy mi micsoda. Szegény mérnök, elhiszem, hogy agyfaszt kap, amikor meglátja, hogy 70 liter N-propil bromid-ot melegítünk. Igaz, hogy ez mindenféle azeotrop-os elegyben van, aminek már más a tulajdonsága, de azért nekem is ott a babszem a seggemben. Tényleg, hát ki vagyok én, hogy idejövök a messzi napkeletről, a kis szarjaimmal, hogy ez így működni fog, mert kipróbáltam már egyéb más oldószereken. Az okés, hogy diklór-metánnal megy a cucc (meg triklór-etilénnel is..), de mással még nem próbáltam.. Viszont a helyi biztonsági nénivel már egy éve levelezem a különböző oldószerek kérdését, de gyakorlatilag a falra hányt borsó egy kedélyes, beszédes öregúr hozzá képest. Itt sem vagyunk előrébb…

Tehát, az információk soha, de soha a büdös életben nem értek el az arra érdemesek kezébe, fülébe, akármilyébe. Mégegyszer nyomatékosan megismételném: nemhogy kalbászból nincs a kerítés, de zsilettpenge-borotva-szögesdrót kombó, géppuskafészekkel, aknamezővel vegyest. A kreativitás, mint olyan ismeretlen fogalom, az egyetlen reakció, amit folyamatosan hallok: yes, but…. Építenem kéne egy inkubátort, a korróziós készítmények enzimes macerálásához. Ehhez csak annyit, hogy eddig kb. a hűtőben 3 polcnyi anyag (végtagok, fejek, szervek) vár, immáron 4 hete a macerálásra. Néhány poszttal odébb meséltem a felszámolt, régi kajáldában tett látogatásról. Az ott megjelölt nagykonyhai hűtőszekrényt a mai napig nem sikerült egy épülettel (van az vagy egy mérföld is, csillagászati mértékegység mifelénk….) odébb szállítani. Amikor felvázoltam a mérnököknek, hogy szeretnék belerakni 6 darab szilikonnal borított fűtőelemet (amerikai gyártmány, 110 V-os, szabályozóval), egy darab Raspberry PI-al vezérelve, akkor több napos vekengés után kaptam egy 4 (négy!) oldalas email-t, hogy ezt miért nem lehet.  Ezt otthon a Tomikával és a Lupusszal kb. 2 nap alatt raknánk össze, világbajnok módon. Mégis, ki a ….. (ide bármit, ami a csövön kifér, nekem Lőwy kevés volt) akarja, hogy 2015 őszén itt állatorvos-képzés legyen? Ti vagy én?  A donációs papírokon (amivel bárki felajánlhatja elhunyt kis állatkája kis testit) a mai napig megy a vakarózás. Há’ ne legyünk már olyanok, mint a 12 éves kamaszfijjugg, hogy kéne a tested, meg nem is. Kérdeztem, mi most akkor valami illegálisat művelünk, hogy állatorvos képzés? Neeem, dehát, jaj, ez olyan érzékeny dolog. Akkor vegyetek műanyagot, jáccatok azon, de akkor mi a rákot keresek én itt? Mert nem erről beszéltünk… Lassan érik a szép kifejtős lista az egyetem vezetőségének… Jó lenne már felfogni, hogy ezt nulláról összerakni egyedül nem két nap, de ha még fel is rúgtok menet közben, meg eleve akadálypályán kell futni, akkor elég nehéz lesz időre elkészülni.

Szerencsére ott van Ray Whalen bácsi és a CSU támogatása, akik azt mondták bármilyen anyagot használhatok, teljes hozzáférés az ottani oktatási tematikához, stb. Ok, de az nem az én stílusom, hogy mások anyagával villogni, akkor minek vagyok itt?

Közben, hála a magasságosnak, aki mennyekben lakozik titokban, végre elkezdett esni a hav. Kb. egy hónapja, hogy semmi sem esett, mondták is a népek, hogy hiányzik vagy fél méter (novemberben leesik majdnem az éves hómennyiség 70%-a). De most már kezd olyan alaszkai kinézete lenni a dolognak.

Te, figyelj haver, nem dicsekvésből mondom (alá Hofi Gejza), de ha -10 felett (Celsius, ami 14 F) van a hőmérséklet, az már olyan nem jó. Az a kellemes, amikor legalább -20 van, de jó ha még lejjebb van. Akkor jönnek elő az olyan szépségek, mint a jégköd, az mindenféle kifagyott párák, zúzmarák s egyebek. Annyira nincs igazi alaszkai idő, hogy a folyók még nem fagytak be rendesen… A Chena river városi szakasza sok helyen még jégmentes, ami abszolajte nem normális ilyenkor.  Autókázni már egy hónapja a driftelés különböző válfajait jelenti, mivel az a kevés pára, ami van, szépen ráfagy az utakra, naponta hízlalva a jeget. Erre jött még most a hó, amit gyorsan rádolgoztak az autók…  Sózni nincs értelme -7 alatt, marad a megszokás. Kanyarba bemenni, óvatosan, mintha lovat b…nál, hirtelen fékezés kilőve, bevágni a másik elé nem okos dolog. Mégis mindenki csinálja… Hiába látja a normáltalan, hogy nem fér be eléd, akkor is kikanyarodik, indexmentesen, hogy egy sarokkal odébb, persze balra kanyarodjon. Helyiek mondták, hogy ez kb. 4-5 éve népi sport errefelé. Leginkább a kamionok és teherautók művelik, valamint a telefonáló nénik…

Ami érdekes (jóvanna, hogy csak november van), hogy a sötét zavar a legkevésbé. Igaz, hogy reggel felkelni kissé furcsa, mert mintha éjfél lenne, annyira vaksötét van (10.13-kor kel fel holnap a nap…), mire kijövök az odúból, meg már megint félhomály (15.05-kor megy le). A fényjátékok viszont mindenért kárpótolnak. Az a legjobb, ha van némi felhőzet, mivel a felkelő-, lemenő nap órákig világítja meg, különböző szögekből őket, folyamatosan szórakoztatva a nézőket.

Közben lezajtlott a szenkszgiving is, voltam rendes, helyi vacsorkán. Miután végigcsipegettük a 8-féle kaját, mondták, hogy elnézést, de egy rendes Thanksgiving vacsora az ennél jóval több. Ajvé, akkor ahhoz több nap kéne:) Majd legközelebb.

Lupus mondta a múltkor, hogy minek ugatérolok annyit, mert a kutyát sem érdekli, meg fárasztó a sok hülyeséget végigolvasni. Akkor most megpróbálok rövid lenni, inkább képeket hányok.

Azért annyit el kell meséljek, hogy valami mocorog a hó alatt:) Kiderült, hogy a részlegünkben dolgozik (igaz csak áttételesen) az állami hal- és vadfelügyelet (Alaska Fish and Game) állatorvosnője. Mit tesz István, Miller bácsi mellett (nagy ember volt állatorvosi anatómiában) volt “szakdolgozatos” és még anatómiát is tanított pár évig. Nem kellett sokat győzködjem, hogy hadd nézzek körül a hűtőszekrényükben. Na, mindjárt akadt mindenféle érdekes állat, holnap már prérifarkast fogok “feldolgozni”, de délutánra ígérte, hogy beállít néhány bölény alkatrésszel is. Mondtam neki, hogy nincs annyi matériám hirtelen, amennyi egy bölényszívhez kellene, de megoldom valahogy. Közben haladok a korróziókkal is, a kutyaszív, amivel régen annyit szoptam kínlódtam, most már szinte rutinszerűen megy. Igaz, kicsit játszani kellett a gyári beállításokkal (túl híg volt a hmota és lassan kötött), de sikerült eltalálni a mihogyant:)

 

 

Egyebekben meg csendes dolgozgatás van, közbe-közbe elmegyünk útvonalakat reppenni. Hátra volt még egy éjszakai oktatós útvonal. Eltoltuk Stevens Village-be. Fent van valamerre ÉNY felé, a Yukon mellett. Na, kb. ennyit  láttam belőle én is. A magasban teljes zárt felhőzet volt, amúgy is letakart látómezős repülést kellett csinálni. A műhorizont, GPS, alapműszereken kívül úgysem láttam volna mást. Igaz, volt egy kis elképzelés megvitatás útközben, mivel nem igazán tudtam kezelni a kormányokat. Oktató bácsi ugyanis úgy gondolta, hogy az a legjobb gyakorlás, ha betonkeményen fog mindent, abból nem lehet baj. Odafelé félúton megkérdeztem, hogy kávé is lesz? Mer mé? Mondtam, ha már utas vagyok, legyen teljes a kényelem, mert így elég unalmas. Említettem neki, hogy elvileg nekem kéne gyakorolni, nem neki. De hát így sötétben olyan veszélyes. Igen, de ha nem is engedi, az lesz csak az igazán veszélyes, ha majd eccer nekem kell egyedül, csak nem tudom mit, mert nem volt lehetőségem gyakorolni. Nagy nehezen átengedte a gépet, odaértünk, meg vissza, minden egyben maradt..

Ma még el kellett menjek egy egyedüli útvonalra. Tanana volt a cél (igen, ami a Discovery-n is megy:)), visszafelé még egy töréssel (mármint útpont, nem a gép…), meg egy közbenső leszállással. Ment minden szépen, vaj idő volt, csak néha dobált, Tanana sem volt vészes szerencsére, pedig külön elmondták, hogy a folyótorkolatok miatt mindig turbós-dobálós. Itt folyik össze a Tanana és a Yukon folyó, ez utóbbi völgyében rohangászó szelek itt csapnak össze a síkságiakkal, de ma nyugton voltak. Mivel nem nagyon kellett piszkálni a gépet, volt idő a tájat is élvezni (Bogyó szokta volt kérdezni régen: azért néha ki is nézel a gépből?). Még nincs az az ordas hóság, de a tavak, folyók már rommá fagytak, nagyon jól látszanak a motoros szánok, kutyaszánok nyomai. Az inverzió miatt néha gyönyörű ködfoltok voltak a völgyekben, az alacsony nap miatt az ég a narancstól a mélykékig minden színt megmutatott.

 

Erik szólt pénteken este, hogy a zAuróra elég vad lesz a hétvégén. Szombat estére amúgy is vittek neki fát, mondtam, odacsapunk néhányat a fejszével, meg tekintjük a sarki fényt. Megint azt kell mondjam, hogy olyan ez a világ, mint egy rossz jány. Hívogat, meg csalogat, de nehezen adja magát. Hiába rövidek a nappalok, ha itt van ez a rengeteg fényjáték, állandóan van lehetőség kint lógni, szinte észre sem veszi az ember, hogy sötét van. Ja, már éjfél van? há pedig csak 4 órája állunk tátott szájjal, nézve a fényeket az égen. Igaz, néha a tűzre is kell rakjunk, hogy oda ne fagyjunk, de a látvány, az olyan mint a mesében. Elképzelem, hogy a régiek, akik ezt nézték, anélkül, hogy tudtak volna a Van Allen övekről, miket mozizhattak… Tényleg olyan, mintha egy kertmoziban ülnék, csak sokkal szebb:) Az elején (haha, hiszen most is ott tartunk…) nagyon nem hittem benne, de nagyon lehet szeretni ezt a világot. Erik erre csak annyit mondott, hogy mást amúgy sem tudsz tenni:)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 A “hajnalok”, meg az alkonyatok azok továbbra is minden egyes alkalommal megállítanak, mindig más és mindig gyönyörűek:)

 

 

 

 

Megjöttem Colorado-ból, tele kiváló élményekkel, meg az új reménysudárral, hogy akkor most “ja-ja-ja, jetzt wird wieder in die Hände gespuckt, wir steigern das Bruttosozialprodukt”. Amikor beszélgettem odalent az anamókus processzor bácsival, kérdezte, hogy hogyan állunk mi odafent? Mondtam, mi merre, csak annyit jegyzett meg, hogy amikor legutóbb Utah-ban ilyen volt a helyzet, még volt 2 évük és majdnem kevés volt.. Szóval, ha nem jött volna le idáig, akkor csak annyit mondanék, hogy a magyar hivatalok egy ügyfélbarát, vállveregető, segítőkész kisdedóvó  brancs az itteni rendszerhez képest. Mindennapi életileg még nem annyira vészes a helyzet, de ha kicsit eltérsz a sztenderdtől, na akkor nem az erdőbe mész, hanem a rózsabokordzsindzsába, vasbetonfallal a végén. Kezdődött ott, hogy mielőtt nekilódultam volna a kiváló napnyugatnak, már hónapok óta tartó levelezésben voltunk, hogy miként is lesz a berendezésekkel. Voltam akkora elmeháborodott, hogy bevettem a mesét, miszerint Ámerikában akkora nagy a hatékonyság, hogy megy minden rendesen, mindenki végzi a dolgát. Szépen leírtam, hogy mi, mekkora, zsírtalanító, maceráló, szárítószekrény, operáló májkroszkóp, kameraállvány, stb. Ezek nagy része nem gyári készülék, hanem én gondoltam ki, csináltattam meg (illetve csináltuk meg a sok, nagyon jó baráttal, akik közül mindig volt valaki, aki az éppen hiányzó tudást beletette). Furcsa is volt, hogy semmi problémát nem jeleztek az itteniek, ami a még a kávés poháron is 4 oldalnyi figyelmeztetést író országban kissé gyanús. Mivel otthon ritka az amerikai szabványú delej (110V/60Hz vagy 208V/60Hz), rengetegszer leírtam, hogy mindegyik berendezés 230/50 szabványú. Még a szerződésemben is benne van, hogy a megfelelő 230V/50Hz-es átalakítást biztosítják. Mielőtt elindultam, volna, egy héttel jött egy levél, ja, áram nincs. Asszem akkor kellett volna, istenhozzádot mondani… Lassan leesik, hogy ezek közül az irományok közül soha egy darab bötű sem jutott el semmi hozzáértő kezébe, ki tudja hol ragadtak meg az információk. Kifizettek egy rahedli pénzt a szállításra, a konténer valamikor június közepén érkezett meg, az első használatba vétel valamikor szeptember 3. hetében volt. Akkor is csak az inkubátort tudtam bekapcsolni, mert a sokadik “cirkuszolásra” végre vettek egy háztartási átalakítót, ami legalább a 110-ből 230-at csinál, igaz a frekvenciával nem kezd semmit, de lévén csak fűtőszálak vannak a készülékben, elmegy 60Hz-en is. Igaz, hivatalosan nem létezik az inkubátor, mert nem amerikai műbizonylatos. Első részsiker…

 

A lényeg, hogy a nagy teljesítményű fázisátalakítót drágállják (14.000 USD), ami az egész kócerájt elvinné, inkább most cserélgetjük az ezt-megazt. Azt tudni kell, hogy hiába egy egyetem, mindenki külön részleg. Tehát, ha odébb kell rakni valami nagy cuccot, azt te nem teheted meg, mert nem vagy rá kiképezve. Ergo hívni kell a rakodókat. Ők azzal kezdik, hogy küldjél hivatalos megkeresést, amire küldenek árajánlatot. Ha van rá pénzed, kifizeted, eljönnek. Ha nincs, ott rohad. Ez egy sima 2 hetes művelet…. Ugyanez a villanyszerelés, IT, minden az égvilágon. Nagyon fontos, hogy  a hallgatókkal tudományos munkát végezzünk. Ó, mondom van itt nálam sok minden, amit lehetne csinálni. Jó, van-e pénzed kifizetni a  hallgatót? Várgyunk csak, nem azt mondtátok, hogy tudományos munkát kell végezni? Igen, de az diákmunka, tehát fizetős.. Azért nincs normális asszisztens, mert még nincs rá pénz. A Föld meg van olyan hülye, hogy szépen megy körbe és csak eljutunk majd szeptemberig, amikor odajutunk, hogy még mindig csak azon problémázunk, hogy mi mennyi, de már kéne kezdeni az okítást…

A zsírtalanító külön pöttyös lányregény.. Annak külön hely kell, mert biztonság, meg chemical hygiene. Na, szeptember végére sikerült is helyet találni a cuccnak. Kb. 10 hónapja tudják, hogy jön, pontos méretekkel, fényképekkel… Akkor kezdődött a merengés, hogy akkor mi is kell hozzá. Azt is leírtam már 10 hónapja.. Mindegy, elmondtam még a sok megbeszélés egyikén. Erre már van külön bizottság, aki foglalkozik vele. 7 ember.. Mint kiderült, ehhez kell új tervrajz (az egyik raktárban leválasztjuk az egyik sarkot), dokumentáció, majd a várossal jóvá kell hagyatni.. Ezt az egész munkát a “karbantartó” részleg végzi. Kérdeztem, hogy nem mondta ezt nekik senki? Nem, most hallanak róla először… A múlt hét elején eljutottunk odáig, hogy a készüléket már legalább leszállítottuk a raktárba és úgy nagyjából összeállíthattam. Teljesen tilos, mert a város még nem hagyta jóvá..

Közben a villanyászok kérdezik, hogy mi micsoda? Na, itt eldurrant a fejem, mondtam, hogy a kapcsolási rajzokat is elküldtem már 6 hónapja, hol vannak? Ők olyat nem kaptak. Itt kellett volna azt mondani, hogy 100 dállárért óránként szívesen elárulom. Eszembe jut a vicc, amikor a cukrászhoz bemegy a haverja kölcsönkérni. Kimennek az utcára, mutatja szemben a bankot. Tudod, ők nem csinálnak tortát, én meg nem adok hitelt. A legtöbb segítség kb. úgy néz ki errefelé, hogy kapsz egy linket, hol tudod megnézni… De már a ….. életbe, nem villanyszerelőnek és karbantartónak jöttem ide. Vagy majd szeptemberben megkérem őket, hogy lesznek szívesek beszélni kicsit a törzs csontjairól, mert mással vagyok elfoglalva, épp kábeleket kötözök. Másik csoda, hogy olyan szinten le se sz…nak, hogy az már művészet. Szintén szerződésileg le vagyon írva, hogy ezek az én berendezéseim, ha hozzányúlnak, arról tudnom kell. Soha, de soha nem szól egyik sem, ha bármit csinál. Szóval, percig nem kell siránkozni, hogy mi megy otthon. Kicsivel sem vagyunk lemaradva, sőt, otthon még emberek vannak, akik képesek egymással beszélni. Itt csak email, meg sms. Inkább írnak egymásnak 34 sms-t 20 perc alatt, minthogy 2 percet beszéljenek egymással.

A papírmunka a másik kedvenc. Anatómia okításhoz sajnos, nem sajnos kellenek halott állatkák. “Csak hang legyen és fény…”. Van a városban 4 állatorvosi rendelő, állatmenhely, vadászok tömkelege. A rendelőkben, a menhelyen előfordul, hogy el kell altatni néhány állatot. Ezt idáig nem sikerült lepapírozni, miként használhatjuk fel. Mert, jaj Úristen, nehogy baj legyen. A fenébe is, úgy teszünk, mintha valami valami bűnös dolgot csinálnák.

Sokszor olyan érzésem van, hogy igazából jobban akarom, hogy haladjunk előre, mint ők, akik kitalálták, hogy itt majd aztán állatorvos képzés lesz…

 

 

 

Na, ennyi a sanyar nyöször mára, gondolom érdekesebb, hogy mit lehet csinálni itt fenn a rideg északon. Szeptemberben szinte minden hét végén volt valami kerti összeröffenés. Nagyon szeretnek a népek kint lenni, hiába ott a ház, a legtöbb összejövetel a kertben zajlik, még ha hideg van, akkor is ki kell menni, legalább egy orbitális tüzet rakni. Igaz, amolyan ereszd el a hajam őrjöngést nem csinálnak, inkább a kedélyes trécselés zajlik, majd 10 körül már hazaszállingóznak a népek.

 

 

 

 

Eddig azt hittem, hogy a jó idő számomra 25 fok felett kezdődik (ez még így is van), de azt kell mondjam, -10 alatt se kutya. Szinte már rosszul esik, ha nincs legalább -15 fok. Mostanában éppen nagyon melegek vannak, ma pl. 2 fok volt délután, nem volt jó. Mivel Fairbanks pont a lejtő legvégén, a gödörben van, orbitális inverzió van, a köd napokig meg tud ülni. Mivel annyira hideg szokott lenni, ez nem rendes köd általában, hanem jégköd. Az meg valami hihetmentes, amikor reggel csillog a rengeteg kis kristályszerű jégkristály a levegőben és összevissza szórja a napfényt, ami alulról jön…

 

Mivel a nap alacsonyan jár, az átmenetek nagyon hosszúak. Napfelkelte most éppen 09.14.kor van, de már 8 felé sárgállik az ég alja, mindenféle színekben. Ugyanez a naplemente, illetve utána még vagy másfél órával.

 

 

 

 

A másik, amivel riogattak, hogy jaj, majd a nagy sötétség. De elnézve ezeket a fényjátékokat, szinte nem is érzem a sötétet. Múlt vasárnap szaunázni voltam az  egyik ismerősnél. Kint álltunk a kertben, a havon, néztük a sarki fényt, világított a hó, hazafelé meg szinte összeértek a fenyőfák, közöttük játszott a hold, meg a sarki fény (megint), szóval ribanc egy világ ez, rabul tud ejteni…

 

Közbe-közbe eljárkálunk Erikkel építgetni a kis házát, vagy csak összeröffenünk egy tűzrakásra. A disznóvágós projekt eddig nem jött össze, mivel nem tudtunk Dezsőt szerezni, majd jut valami félsertés, oszt nekiesünk. Épp mesélte Erik, hogy itt ha csinálnak is ilyesmit, nem pörzsölik a kis testit, hanem kádban forrázzák, ami inkább szerencsétlenkedés jellegű történet.

Múlt héten voltam a csapdás szövetségben, azzal a szándékkal, hogy bármi szervet, csontot szerezzek tőlük. Valami megmozdult, szombaton kimentem az elnökükkel, végigjártuk az útvonalát. Nem fogtunk semmit, de nagyon tanulságos volt. Kb. 10 féle különböző állat nyomát láttuk, órákat mesélt róluk, magyarázta, hogyan, merre rakják ki a csapdákat, mikre figyelnek, stb. Remélem lesz még folytatása a dolognak, szeretnék több napos menetekre is elmenni, de azelőtt néhány ruhadarabot be kell szerezzek. Jelesül kesztyűt és bakancsot. Ezek közül az otthonról hozottak semmire sem jók. Az ujjaim kb. 2 perc alatt fagytak rommá, a lábfejem csak azért nem, mert folyamatosan mentünk. Abban a pillanatban, hogy megálltunk egy csapdánál, már sajgott a lábam.  Szóval, lesz itt ruhatárcsere.

 

 

 

Szombaton este elmentünk hokimeccsre. Jajám vénaszkenner… Igaz az nincs, de csak személyivel, névre szóló jegyet vehetsz, alá kell írnod. Sört persze nem ihatsz a lelátón, csak külön szeparéban, ahova kiskorúak be sem mehetnek, mivel ID-t kell bemutatni. Erik felesége nem is jött velünk, majd a jövő héten, mert ez neki túl úri meccs volt, itt nincs annyi bunyó. Azért néha osztották egymást az arcok:)

 

 

 

Vasárnap mentünk egy kört Fairbanks körül. Kicsit utánanéztem, gyakorlatilag a város körül jó 20-25 km-es körzetben mindent feltúrtak vagy 5 méteres mélységben, aranyat bányászva. Mivel régen a gépek gőzzel mentek, egy mégy nagyobb sugarú körben az összes fát kiírtották, ezért van annyi nyírfa errefelé, mivel a visszatelepülés során azok jelennek meg először. Észak felé a Goldstream valley az első völgy, ott 70 éve még 15000 ember élt. Ma leginkább azok, akik kutyaszánoznak, mivel sok útvonal esik arrafelé. Ahogy az ember jobban nézi a tájat, tényleg szinte mindenhol a túrások nyomai látszanak, ahol nincs fa, egészen jól látszik, ahogy a nagy exkavátorok szórták a meddőt, párhuzamos körívekben. Megnéztük az egyik elhagyatott gépet. Háát, nem kicsi, még mai szemmel sem és kb. 80 éves. Minden mechanikus rajta, gőzgép hajtotta, 30 ember dolgozott rajta 3×8 órában. Erik mesélte, hogy annyi fát használt naponta, amivel egy nagy házat ki lehet fűteni az alaszkai télben. Így már érthetőbb, hogy mit csináltak a fákkal…

 

Következő projekt – ha már végre abbahagyom a felesleges autószervízelést (a kis rohadék nyekereg, ma csekkoltam, ki kéne rajta cserélni a felfüggesztés néhány elemét, laza 1600 dállár lenne, hát a f….) – a csillagos égbolt fotózása lesz. ha már a sarki fény itt van, miért ne?

 

Na, mára ennyi. Jóccakákat belétek.

Béláim az Úrban, ott hagytuk abba, hogy fürcsi-pancsi az őszi alaszkai folyókban, kajszi domboldalakon heverészés, meg biztos csak mese, hogy itt majd tél lesz, hideg s egyebek. Hát azt nem mondom, hogy arcra esés lett a vége, de örülök, hogy hallgattam az idők szavára és  televettem a fürdőkádat benzinnel téliesítettem a kis V8-as bálnát…. Ez errefelé egy laza 340-580 dálláros csomag (plusz a beszerelés, meg olaj, s a zenés felár), szóval inkább 750-800 dodó.  Fűti az akkumulátort, a blokkot, a váltóolajat, s egyebeket. Errefelé minden “normális” helyen van elektronyos csatlakozó, amire rá lehet kötni a kács elején lévő csatlakozót. Ha ilyen lehetőség nincs, marad a motor járatás, ami szinte népi sport errefelé. Pár napja, reggel hatkor arra estem ki az ágyból, hogy remegnek az ablakok, rezegnek a falak… Hallgatom, mi a bánat, hát a szemben lévő tűzoltó “kaszárnyában” épp vége az éccakai műszaknak. Az egységsugarú csóka, meg lusta volt bedugni a csatlakozót, inkább ráröffentette a V8-as, 5,6 literes “kispolszkit”, – amin még ráadásul rövid, ám annál hangosabb kipufogó volt – , csak, hogy melegedjen a motor. Kb. olyan 100 decibellel dübörgött a rendszer, plusz a kipufogó gáz ömlött be a nyitott ablakon, valahogy nem ment a virágos rétekről álmodás tovább. Bíztam benne, hogy abbahagyja az idiótája, de 25 percig csinálta. Akkor felkeltem, kimásztam és megkérdeztem, hogy szerinte ez normális? Láttam rajta, hogy meg sem karcolja a tudatát, inkább ráhagytam. Ehhez tudni kell, hogy az energiapocsékolást, mint olyat azt itt nem világbajnok, hanem űrvilágmindenségbajnok szinten csinálják. Nem nagy lakásban lakom, itt az egyetem területén, kb 32 nm (nem nanométer..), a fűtést még nem kapcsoltam be, mióta itt vagyok (éjszaka mostanában már -12 fokok vannak, nappal sem több -2-3 foknál), nyitva kell tartani az ablakokat, mert olyan meleg van a kecóban, annyira fűtik az épületet… Két hete szóltak, hogy a régi éttermet megszüntetik, lehet menni keselyűt játszani, mivel az ott lévő berendezések nagy részét szórják kifele. Reggel fél kilenc felé értem oda, az összes villany be volt kapcsolva, az épületben 25 fok. Az összes nagykonyhai berendezés (mélyhűtőszekrény vagy 5 darab, hűtőpult, sütő, stb. ) bekapcsolva, teljes üzemben. Kérdeztem a csókát, mióta mennek a gépek? Azt mondta, az utolsó üzemnap valamikor június elején volt, azóta semmit nem kapcsoltak ki, villany, fűtés inkluzíve… De megint költséglefaragás van… Ugyanez jellemző mindenre. Fűtés megy ezerrel, ha kell, ha nem, de inkább nyissuk ki az ablakot, mert meleg van, lekapcsolni nem lehet. Múltkor a WC-ben lekapcsoltam az egyik villanyt. Épp akkor jött be az egyik kollégám, néz, hogy valami katasztrófa van? Nem, csak lekapcsoltam a villanyok felét… Ugyanez, a laborokban, Nem tudod lekapcsolni a vellanyt, minden megy, éjjel-nappal, ha kell, ha nem. Az elszívót, sem lehet kikapcsolni, annak menni kell, míg a világ s három nap..

Nem dicsekvésből mondom, de itt volt az egyik gimnáziumi osztálytársam, látogatásilag. Azt mondta a végén, hogy ekkora pusztulat helyen még nem volt életében, mint ez a Fairbanks:) Kicsit dagadt a mejjem, hogy hát ugye, oszt mindenki azt hiszi szórakozni járunk ide…  Mint az ecceri melós, amikor leviszi a 6 éves gyerekét a kocsmába, a füst meg csípi a kölök szemét piszkosul. Apja erre odaadja neki a cigit, na fijjam, szíjjá bele egy nagyot! Kissrác, majd megfullad, erre kezébe nyom egy stampót, igazi kerítés-szaggatóval, na idd ki gyorsan! Mikor magához tér, csak annyit mond: Na fiam, anyád meg azt hiszi szórakázni jövök ide..

 

Persze, akkora nagy vendéglátó vagyok,  hogy itthagytam 4 nap után, mert el kellett menjek Bostonba, egy műhelymunkára (workshop, de akkor sem vagyok hajlandó amerikaiul beszélni.), ami tényleg nagyonigen fontos volt.

 

Utána meg irány Colorado, a CSU (Colorado State University), mivel ők az “anyaegyetem”. A képzés úgy néz ki, hogy 2 évet itt okosodnak a hállgátók, majd mennek délre, további két évig csiszolódni. Nálunk úgy járnak a fontosabb emberek Fort Collinsba, mintha hazaugranának, mondtam, talán nem ártana, ha megnézhetném, miként is megy arrafelé az anatómia képzés, ha már egyszer arra alapoznak klinikai tárgyilag. Nehogy valami másra készüljünk fel, itt északon.  Erre volt nézegetés, hogy miért? Mondtam, egy sorral feljebb leírtam, remélem érthető. Na, összefűztem a két utat, így lett, hogy szegény Attis itt dekkolt még pár napot nélkülem. Szerintem, nem sokkal emeltem volna az itt tartózkodás örömfaktorát, mivel a kutyapreparálás, macerálófürdő ellenőrzés, korróziós készítmények savazása, pulykaképek 2millióöccáezer34-ik átrajzolása, előadás anyagok írkálás nem annyira szórakoztató másnak, mint annak a néhány idiótának, akik még otthonra is macerálókádat terveznek a fürdőszobába, ill. a hűtőszekrényben is ki tudja mit tárolnak. Jaj, erről jut eszembe az örököbecsű John Lennon és a csirkeszárnyai, illetve Lali bácsi “A büdöspicsába bajtársak..” kezdetű ragasza, a labor hűtőjén:) Ugyanis John Lennon (van rendes polgári neve is, kiváló kézsebész) annak idején kisebb erek varrását csirkeszárnyakon gyakorolta, csak néha az ojjektumokat bent felejtette a kajás hűtőben. Egyik ilyen nyári labor felfordulásba futott bele Lali, amikor is elmosogatott, kivitte a szemetet, kipakolta a hűtőt, majd mindezt a maga gyönyörű kalligrafikus írásával, Lőwy Árpád stílusában tudatta egy cetlin.

Na de, Fort Collins (már megint olyan vagyok, mint az ökörhugyozás). Először is, rájöttem, hogy túlöltöztem. Gyüttem ugyebár Alaszkábul, október elején, sapka, kabát, kesztyű, ezek meg rövid gatya, strandpapucs, mivel 26-28 fok, szikrázó napsütés, minden szép őszi színekben pompázik, olyan felhőkép, hogy azt hittem rögtön eret vágok magamon.. Állok az egyetemnél, szemben a hegyek, szinte minden sarkon tele “ugróhellyel”, a szél orcára fúj, plász, hogy teljes legyen a kín, még egy vitorla is vereti felhőalapon. Inkább a földre néztem, mivel sem a cájg nem volt velem, sem autót nem tudtam bérelni.

 

Mivel nincs még hitelkártyám, csak debit, azzal meg olyat nem lehet. Csak akkor, ha van colorado-i ID-m, nekem meg csak alaszkai van.. Maradt a gyaloglás, de bőven elég volt a városban caplatni, szóval a távolba meredve csak csöpögés és lihegés jutott.  Az egyetem, egy több “háztömbnyi” park közepén van, modern és régies épületekben szétszórva, mókusok szaladgálnak fel, s alá a parkban, tiszta idill. Az anatómia épülete a déli végén található, van itt minden szép és jó, annyira jól felszerelt, hogy a medikusok is itt tanulnak.

 

Végignéztem jó pár előadást, megbeszéltük, hogy ők hogyan miként oldották meg, hogy a csak fél éves anatómia képzésbe beleférjen a normálisan szükséges anyag. Háááát. Tudom, nem eccerű meghúzni a vonalat a rengeteg új tudomány bezsúfolása a régiek közé, közben beleférni a képzés adott keretei közé, meg persze mindenkinek a maga hülyesége a legfontosabb, de azért látszik az eredmény:( A tanév majdnem közepén járva, a hallgatók kb. olyan szinten tartanak a legegyszerűbb preparatív feladatok megoldásával,  hogy sírva nyeltem a szikepengéket. Egy egyszerű bőr lefejtés a fejről, az külön kihívás. Mi sem voltunk jobbak, de ha akartuk, mehettünk és gyakorolhattunk szombatonként. Megmutattam nekik, hogy hogyan lehet szép óvatosan  – szerintem jó lassan – 10 perc alatt megcsinálni, ezek után külön köszönetet mondtak a hét végén, hogy gatyaég, mennyit tanítottam nekik. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy milyen ügyes vagyok (mert nem), hanem inkább örülök, hogy nekünk még volt lehetőségünk és időnk gyakorlati tudást is szerezni, illetve, hogy olyan helyekre kerültem, ahol ezt megkövetelték (hála Sótonyi Péternek és Lali bácsinak)

Aztán persze kiderült, hogy bele lehet férni a fél évbe, csak éppen a neuroanatómia külön tárgy, a nemi szerveket majd a szaporodásbiológiában tanítják, szóval megvan az, csak diverzifikálás van, elvtársak:)

 

 

Pedig nem csak arról szólna az anatómia, hogy akkor majd fel tud sorolni értelmetlenül, 8 tagú latin neveket, hanem, hogy tudjon bánni az eszközökkel, megtanuljon preparálni is, hisz ugyanazokat a mozdulatokat fogja használni a belgyógyászatban, sebészetben, stb. Az egyik technikus Floridából jött, hát horror volt, amit mesélt. Az állatvédők hetente tüntetnek az egyetemen, 100 dollárokat fizetnek annak, aki megmutatja, hogy hol az irodája, melyik az autója, stb. Eddig kétszer szúrták ki a gumiját, a telefonszámát félévente cseréli, mert zaklatják. Kívánom az ilyen okosoknak, hogy olyan kezelje  kis kutyuliját, aki addig csak műanyag modellt látott. Helyette már lehet venni műanyag lovat, meg kutyát, meg csoda mobiltelefonos applikációkat. Hát köszi… De erről  már mintha regéltem volna. Jártam az oktató kórházban is, nagyon hasznos hét volt, legalább már sejtem, hogy merre van az arra.

A napok végén maradt a városban tekergés. Nagy összpontosítást nem igényel a tájékozódás, mert az alaprajz a négyzet, négyzet, derékszög. Nagyon sok a zöld, az egyetem körül rengeteg a park, nagyon tesztett Fort Collins az utolsó nap kivételével szinte strandidő volt, a nap még délután is szinte égetett. Kicsit elcsavarodott a szívem, mikor arra gondoltam, hogy vissza kell menjek a trópusokra, oda fel északra.